Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink című könyve.

Első országként Belaruszt választottam, ahogy mostanában hívják. Semmit nem tudtam róla, csak hogy a Szovjetunió része volt, majd a rendszer bukása után a FÁK tagállama lett. Ami szerintem fontos: ötszáz évig éltek különböző népek elnyomása alatt. Lengyel, orosz, német, szovjet megszállás egymást váltotta, így nem csoda, hogy a mindössze huszonöt éves demokrácia elég bizonytalan lábakon áll náluk.

Ha már női körben szerveződik ez a könyv kihívás, kifejezetten női írókra vadásztam, így esett a választásom Szvetlana Alekszijevicsre. Erre a könyvre 2015-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, de gondolom, előző „polifonikus regény-vallomások” műfajú könyvei is hozzájárultak a legrangosabb elismeréshez.

A furcsa műfaji meghatározás magyarázatot igényel: polifonikus, mert rengeteg szereplője van, igazából együtt, egymás mellett szólalnak meg a könyvben. Mindegyikük egyszer, egy vallomásban. A regényhez nincs sok köze, mert ez semmilyen részletében sem fikció, nincs a cselekménynek egy adott íve. Igazából olvasod az egymás után pakolt sorsokat, és így rajzolódik ki egy rég letűnt, egy közelmúltban létezett és egy jelenlegi társadalom képe. Szvetlana Alekszijevics évtizedek óta járja a volt Szovjetunió területét, és gyűjti az emberi sorsokat. Művei az Utópia hangjai című ciklusban jelentek meg.

Számunkra, és főleg a mai húszas-harmincasok számára felfoghatatlan lehet az a hit, amit a régi hívők a kommunizmus iránt éreztek. Rengeteg vallomásban előkerül, hogy az eszme volt az egyetlen lényeges dolog, emiatt háborúztak, keltek át az Urálon, adták életüket tömegesen. Megvetéssel beszélnek a peresztrojkáról, amikor elindult egy lassú fordulat, hogy csak a dollár, egy „üres zöld papírfecni” számít, és a kolbász. (A kolbász mint státusszimbólum sokszor jön elő. A nagy kolbászkönyv, tenném hozzá ironikusan, ha a könyv bármi lehetőséget adna egy pillanatnyi iróniára is.) Hogy mennyire semmi és senki nem számított, emberéletek milliói sem, ezzel döbbenetes szembesülni. Hithű kommunistákat csuknak le és kínoznak meg egyik napról a másikra irigyek koholt vádjai alapján, majd hosszú évek múlva kiengedik, ha éppen túlélte, mire tönkrement az egészsége, a családja, a karrierje, semmi kompenzációt nem kap, és - döbbenet: még mindig hisz! A rendszer ellenzői, a rendszer hívei és agymosott hóhérai szenvednek minden lapon, mintha Csehov és Dosztojevszkij óta semmi se változott volna.

Elhordott múltak: mint egy viseltes katonai zubbony, ami a borítón látható. Hordják, mert nincs más. A múlt kitörölhetetlenül beleégett a lelkekbe, kevés kivételtől eltekintve nem tudnak elszakadni tőle.

A sztálini időktől kezdve a gorbacsovi peresztrojkán keresztül a kilencvenes évek bandaháborúiig és a szürke, nyomorúságos jelenig peregnek a mesélők történetei. Szerelmekről, mindennapokról szólnak, a rendszer az emberi életek fundamentumaként jelenik meg. Számomra a legmellbevágóbb az éles kontrasztok állandó jelenléte volt. Az ellentétek, ellentmondások minden szinten: emberek közt és emberen belül.  A meggyőződéses kommunista, aki azért a végén még hirtelen buzgón imádkozik egyet. Ugyanannak az embernek a szájából humanizmus és egy bekezdéssel később kegyetlen gyilkosság. Vidéki luxusdácsa és nyomor. Egy monológon belül hogyan alakul a nemzetiségi kérdés: csecsenek-azeriek testvéri egymás mellett élése a mindennapokban, pár nap múlva meg már egymás üldözése. A sok halálvágy. Egyáltalán: élethez-halálhoz való mai európai ember számára furcsa viszony. Bevándorlóellenes hangulat, ahol a bevándorlók a szomszéd, nemrég baráti népek fiai-lányai. Eltökélt, naiv hitek, majd lábak alól kicsúszott talaj, fogódzó nélküli életek.

Aki bátran szembe mer nézni a valósággal, annak ajánlom a könyvet. Olvasmányos, de nem könnyű olvasmány. És nem tudod magad azzal hitegetni, hogy á, csak egy regény…

A beszámolót készítette: Sólyom Ágnes