M. L. Stedman: Fény az óceán felett című könyve.

Ha az ember elveszíti a feleségét özvegy lesz, ha a szülőjét, árva, ha a gyerekét… arra nincsen szavunk. A történet egy asszony veszteségével kezdődik, egy meg nem született kis élettel és miközben fájdalmát még feldolgozni sem volt ideje, a szél hangja gyereksírást hoz felé. Egy szigeten, ahol csak ketten élnek férjével, távol mindenkitől. Egy szigeten, ahol egész világukat egy világítótorony köré építették fel az 1900-as évek elején Ausztráliában.

A Nyugat-Ausztráliában született, jogi végzettségű írónő, Margot L. Stedman 2012-ben alkotta meg ezt a regényt, előtte csak néhány novellát írt. Művében keveredik bőven tragédia, bánat, és a fájdalom minden szintjét bejárjuk vele. Teljesen korhű ábrázolást nyújt a háború utáni gyűlöletről és pszichés gondokról, amelyeket senki se segített feldolgozni. Hosszas kutatómunka előzte meg a könyv megírását, olvasás közben szinte látjuk a fejünk felett körbeforgó fényt.

Nem szoktam könyvben előre lapozni, szeretem megvárni, amíg kibontakoznak a cselekmények, de egy ponton akkora feszültséget éreztem, mintha a mellkasomon ültek volna, és muszáj volt beleolvasnom egy kicsit a végébe, mert szerintem elaludni sem bírtam volna. A könyvet ajándékba kaptam és nem is terveztem, hogy beszámolót írok róla. Olyan érzelmi hullámzást indított el bennem, hogy szerettem volna megosztani.

Tom négy évvel a háború után szeretett volna normális életet élni és felejteni, Isabel családra és gyerekekre vágyott. A harmadik vetélése után két héttel egy gazdátlan csónakot sodort partra a víz egy csecsemővel, egy halott férfival és egy női kardigánnal. Mikor először a kezébe vette a babát, tudta, hogy nem akarja odaadni senkinek és a sajátjaként fogja felnevelni. A gyermeke elvesztését még nem jelentették, hajó csak háromhavonta hozott ellátmányt nekik, így meggyőzte férjét, hogy mondják azt mindenkinek, hogy az ő gyermekük. Nagy volt a boldogságuk saját kis burkukban, már el is hitték, hogy lehetnek boldogok, azonban egy évvel később az első szárazföldi látogatásuknál, Lucy keresztelőjének a napján megtudtak egy történetet egy elveszett babáról, egy halott férjről és egy összetört anyáról. Onnantól kezdve felfordult az életük és egyik rossz döntés követte a másikat, amelyek miatt bűnhődniük kellett egy életre.

Végig ezen gondolkodtam, hogy én mit tettem volna, hogyan éltem volna meg ha elveszítem a gyerekem, de a sorstól kapok még egy esélyt. Mit tettem volna, mikor megtudom, hogy a gyerekem nem árva és valakinek megszakad a szíve az elvesztése miatt. Folytatom a hazugságokat? Visszaadom? Miután megtudom, hogy nem lehet több gyermekem, melyik utat választom: a törvényeset? Vagy amit a szívem diktál? Mit gondolna a férjem? Ha látom, hogy megszakad a szíve a kétségei miatt, hallgatnék rá? Kinek az érdekeit nézem: a sajátomét vagy a gyerekét?

Javaslom elolvasásra mindenkinek, aki szereti feszegetni a morális kérdések határait.

Zárásképpen, hogy ne csak szomorú dolgokról szóljon, és ne emiatt emlékezzetek a könyvre, pár érdekes tény Ausztráliáról:

• Amikor az első kacsacsőrű emlőst elküldték Angliába, azt hitték, hogy az ausztrálok egy kacsa csőrét rávarrták egy patkányra, pusztán viccből.
• 1902 előtt tiltott volt napközben úszni a strandon.
• Ausztráliában 3,3-szor több birka él, mint ember.
• Az Ausztráliába érkező európai telepesek több alkoholt ittak fejenként, mint bármely más nemzet.
• Az ausztrál hegyvidékben több hó esik, mint Svájcban.

A beszámolót készítette: Nóra