Véres gyermekkor: küzdelem az életért – Sierra Leone

Ishmael Beah: A Long Way Gone - The True Story of a Child Soldier című könyve.

A könyvre az interneten kutakodva találtam rá. Mivel a kihívással az is a célom, hogy olyan országokat ismerjek meg, amikről eddig nem sokat tudtam, nagyon örültem, hogy rábukkantam egy ilyen igaz történetre. És még ha a valóság ennyire kegyetlen arcával is ismerkedtem meg, egy percig sem bántam meg a választásomat.

Sierra Leona Nyugat-Afrikában található, a történelemben leginkább a rabszolgakereskedelem kapcsán vált fontossá. Az ország írott történelme  1462-ben kezdődik, amikor portugál felfedezők érkeztek a területre, Serra Lyoa-nak nevezve el azt (Lion Mountains = Oroszlán hegyek – utalás a környező hegyek alakjára).  A fővárost, Freetownt (szabad város)  1787-ben alapították, miután a világ számos tájáról közel 400 felszabadított rabszolgát szállítottak a területre. 1827-ben nyitotta meg kapuit a fővárosban Nyugat-Afrika első és sokáig egyetlen nyugat-európai mintára működő egyeteme, a Fourah Bay College.  A helyiek számára a két legfontosabb dolog a rizs, valamint a pálmafa. A rizs jelentőségét a következő helyi szólás is alátámasztja: “If I haven’t eaten rice today, then I haven’t eaten” (Ha nem ettem rizst ma az olyan, mintha nem is ettem volna semmit.).

sierra_leone.jpgAz író, Ishmael Beah, aki egyes szám első személyben saját élettörténetét meséli el, 1980-ban született. 13 évesen kényszerítették, hogy társaival együtt gyerekkatonákként részt vegyenek az országukban zajló polgárháborúban. A háborúból a UNICEF mentette meg, és ettől a szervezettől kapott esélyt, hogy új életet kezdjen. Később Ishmaelt választották, hogy országát - egy másik gyermek társaságában - képviselje az Egyesült Nemzetek Első Nemzetközi Gyermekparlamentjében. Szívszaggató személyes beszámolója nagy hatást gyakorolt a jelenlévőkre. Egy résztvevő,  Laura Simms később örökbe is fogadta a fiút, aki 1998-ban New York-ba költözött.  Azóta befejezte tanulmányait és megalapította a saját nevével fémjelezett alapítványát, melynek célja volt a gyerekkatonák reintegrációjának segítése a társadalomba.

A történet szörnyű és kegyetlen történések sorozata. A háború közepébe már pár oldal elolvasása után belecsöppenünk. Ishmael  barátaival egy tehetségkutató műsorra igyekezett egy reggel a szomszédos településre, szülővárosukba visszatérni azonban már nem tudtak, a lázadók ugyanis megszállták azt. Pár napig várakozással telve figyelték az eseményeket, de hamarosan futniuk kellett. Sok sok bújkálás, túlélésért, élelemért folytatott véres harc következett, miközben számos barátot, családtagot elvesztettek.
Amikor a hadsereg befogadta őket, végre egy kis pihenés következhetett a hosszú futás és menekülés után. Ez azonban szintén nem tartott sokáig, ugyanis rövidesen elkezdődött a kiképzésük, melyet mindaddig játéknak véltek, mígnem egy nap éles bevetésre küldték őket. A hadsereg sikeres agymosása, a valakihez tartozás érzése és a folyamatos kábítószer-befolyás hatására rövid időn belül igazi gyilkológépekké váltak. Ishmael  úgy érezte, másokon kell megtorolnia családjának halálát. Mindez addig folytatódott, amíg a Hadnagy át nem adta őt az UNICEF-nek, mely megkezdte rehabilitációját.


„…revenge is not good […] if I am going to take revenge, in that process I will kill another person whose family will want revenge; then revenge and revenge and revenge will never come to an end...”


Néhány hónap után úgy fest, sikerül új életet kezdenie és új családra lelnie, miután sosem látott nagybátyja befogadja, sajnos azonban a háború eléri a fővárost is, Ishmael pedig megint menekülni kényszerül. Így köt ki végül Amerikában (egy rövid ghánai kitérővel).

sierra_leone2.jpg

Megrendítő történet, senki se várjon tőle egy könnyű, vidám fordulatokkal teli olvasmányt. A kegyetlen valóság könyve, mely azonban letehetetlen. Én egészen az utolsó oldalig reménykedtem egy happy endben, hisz a filmekből ezt szoktam meg. Azonban a szereplők, akiket reméltem, hogy még viszontlátok a lapokon, sajnos nem tértek vissza. Viszont Ishmael története is megmutatja, hogy mindig menni kell tovább, küzdeni, a lehető legjobbat kihozni minden helyzetből.


„If you are alive, there is hope for a better day and something good to happen. If there is nothing good left in the destiny of a person, he or she will die”.

 

A beszámolót írta: P. Andrea