Menekülés az erőszak elől – Libéria

Helene Cooper: The House at Sugar Beach

Helene Cooper: The House at Sugar Beach című könyve.

A könyvkihívás során Libéria immár a harmadik afrikai ország, melynek történelmébe betekintést nyerhettem. Mint a földrész többi országa, nem meglepő, hogy a legjelentősebb történelmi esemény – melyről írásos emlékekkel rendelkezünk – az a gyarmatosítás utáni véres, polgárháborúkkal tarkított időszak. Érdekes különböző korosztályok és társadalmi rétegek szemszögéből megismerni hasonló folyamatokat. Egyre tisztább kép él a fejemben, mi, miért és hogyan is zajlott ezekben a régiókban.

Libéria ismert történelme a 19. század elejére nyúlik vissza, amikor az USÁ-ból a rabszolgatartás megszüntetését követően – mint Anglia esetében: Freetown, Sierra Leone – felszabadított rabszolgákat telepítettek a területre. A bevándorlók telepeinek egyesítését követően Libéria 1847-ben alakult meg, Nyugat-Afrika akkor egyedüli független államaként. Az országról valószínűleg legtöbbünknek Nelson Mandela neve ugrik be, de más érdekességeket is megemlíthetünk.

Az ország neve latinul annyit tesz: a szabadság földje.

A letelepedők több formában emlékeznek meg támogatójukról és ’felszabadítójukról’, az Amerikai Egyesült Államokról:

  • az ország fővárosát James Monroe amerikai elnök tiszteletére Monroviának nevezték el.
  • az állam szimbólumai – a zászló, a jelszó, a címer – és a kormányzat formái az alapítók amerikai hátterét idézik.

liberia.pngA 11 piros és fehér csík a 11 személyre vonatkozik, akik aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot (az amerikai zászlón ez a szám 13).

Jelszó: A szabadság szeretete hozott minket ide (The love of liberty brought us here).

Az írónő, Helene Cooper, 1966-ban született Libériában gazdag szülők gyermekeként. Ősei az első felszabadított rabszolgák között érkeztek az országba. Édesapja Sugar Beachen épített óriási, 22 szobás házat, melynek saját tengerpartja volt és minden gyermekének külön hálószoba jutott benne. Helene azonban annyira félt egyedül, hogy örökbe fogadtak neki egy testvért, akivel osztozhat a szobáján. Így kötött életre szóló barátságot ’mostohatestvérével’, Eunice-szel. Gyermekkora tündökléssel, drága autókkal, spanyolországi és amerikai nyaralásokkal volt fűszerezve, mígnem 1980-ban a felkelők megdöntötték Tolbert kormányát. Innentől kezdve a család az üldözöttek közé került: bebörtönzések, kivégzések, erőszak áldozataivá váltak. Egy nap édesanyja, miután katonák erőszakolták meg, úgy döntött, hogy gyermekei védelmében Amerikába menekülnek, és új életet kezdenek.

Helene néhány kitérő után az észak-karolinai egyetemen végzett újságíróként, majd vált a Wall Street Journal, később pedig a New York Times munkatársává. Az egész világot beutazta tudósítóként, de Libériába csak a 2003-as, az iraki háborúban elszenvedett halálközeli élményét követően tért vissza. Ez ébresztette rá ugyanis, hogy Libériát és legjobb barátját, Eunice-t, akivel időközben nagyon meglazult a kapcsolata, még látnia kell életében. Helene memoárja ez a könyv. Gyermekkoráról, az átélt boldog, majd sötét időszakokról és hosszú idő utáni visszatéréséről szülőhazájába.

’Liberia wasn’t a place where you lived, it was a place where you died’ – Libéria az a hely, ahol meghaltál, nem pedig az, ahol éltél (szabad fordítás).


Megható, szívszorító történet, rengeteg tényadattal, melynek köszönhetően még inkább képesek vagyunk átérezni azt a valós szenvedést, mely Helene-t, családját és barátait érte a puccs időszakában. Olvasmányos történet, mely nem engedi, hogy olvasója ne akarjon tovább lapozni és akár a másnapi fáradtságot is kockáztatni annak érdekében, hogy megtudja, ’mi jön ezután’. Bár a történetben semmi meglepő fordulat nincsen, mégis nagyon színes és kerek alkotás.

the-house-at-sugar-beach-9780743266253_lg.jpg

Be kell valljam azonban, egy kis ellenszenvet is éreztem az olvasás során. Helene nem palástolta, hogy a betelepített ’Kongó-embereket’ felsőbbrendűnek tartja, mint az őslakosokat. Ez kicsit ironikus, hiszen ősei felszabadított rabszolgák, akik aztán az amerikai kormány segítségével letelepedésüket követően rabszolgatartókká váltak.

Menekülését sokban köszönheti családja pénzének, hiszen nem egy embert kellett ’megkenniük’ ahhoz, hogy kijussanak az országból – míg mások nem születtek ilyen szerencsés körülmények közé.

Amerikába érve passzívan várt arra, hogy a helyiek elfogadják ahelyett, hogy ő tett volna érte.

Karrierista. Majdnem minden kapcsolatát elvesztette az ’otthon maradottakkal’, miután minden energiáját és figyelmét saját karrierjének építésébe fektette.

Összességében ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik szeretnének megtudni néhány érdekes adatot Libériáról és egy korszakról egy könnyen olvasható, érdekes önéletrajzi regényen keresztül. Én nagyon örülök, hogy a kezembe került ez a könyv, úgy érzem, gazdagabb lettem. Sok gondolat cikázik a fejemben azóta, sok kérdés, melyekre még keresem a válaszokat.

 A beszámolót írta: P. Andrea