Tavaly nyáron Žižkovban (Prága egyik, turisták által kevésbé látogatott „alternatív” negyedében) egy bolhapiacon nézelődtem a lengyel barátnőmmel. Leragadtunk az egyik agyontetovált árusnál, aki fillérekért árult angol nyelvű könyveket és cseh DVD-ket. Nagyon boldogan fedeztem fel a poros kupacban egy Márai kötetet angolul, rögtön a barátnőm kezébe is nyomtam. Amikor már a DVD-k között nézelődtem, egyszer csak ismerős arcra lettem figyelmes. Cserhalmi György nézett rám, pontosabban maga elé, nagyon komolyan az egyik borítóról. Azonnal felkiáltottam – hihetetlen, hogy milyen hazafi lesz az emberből, amikor külföldön él! –, és mindenkivel ujjongva közöltem, hogy ő bizony magyar! Bólogattak, hiszen a csehek jól ismerik őt. Több filmjükben szerepelt, és ez, a Želary is nagyrészt, ha nem kizárólag – ezt már nem a hazafiság mondatja velem, hanem olvastam ilyen cseh kritikát – az ő alakításának köszönhetően kapott Oscar-jelölést. Persze én is hevesen helyeseltem, tök ciki lett volna bevallani, hogy még életemben nem hallottam erről a filmről… A DVD-t természetesen megvettem, barátnőm is a Márait, aztán, ahogy hazaértem, elkezdtem nyomozni a filmről. Csehországban másfél millióan látták, itthon viszont be se mutatták, pedig büszkélkednünk kellett volna vele, nem? Szomorú, de a lényeg, hogy így 14 évvel később végre már tudok róla.

A film alapjául szolgáló könyvet Květa Legátová álnéven Věra Hofmanová írta, akit 80 éves korában fedeztek fel, mégpedig egy forgatókönyv-pályázatnak köszönhetően.

A Jozova Hanule (Józsi Hanácskája) című novelláját dolgozta át a versenyre, és erre figyelt fel Ondřej Trojan filmrendező, ebből készült később a film.

Az addig ismeretlen írónőnek 2001-ben jelent meg a nyolc elbeszélést tartalmazó Želary című kötete, majd azt követően a Jozova Hanule című kisregény 2002-ben, ezt olvastam el most én. Mindkét könyv bestseller lett, és több díjat is nyert.

A regény a II. világháború alatt, a német megszállás idején játszódik. Eliška, a fiatal orvostanhallgató a városi kórházban dolgozik, mellette részt vesz az ellenállási mozgalomban is. Egy nap egy súlyosan sérült parasztembert hoznak a kórházba, akit az ő vére ment meg. Az ellenállási csoport tagjainak azonban menekülnie kell, ezért a parasztember magával viszi Eliškát az eldugott hegyi faluba, Želaryba. A lány új személyazonosságot kap, és eddigi életétől gyökeresen különböző körülmények között kezdi el új életét a parasztember, Joza feleségeként. Két teljesen különböző világ találkozik. Félelmet és gyanakvást legyőzve, szép lassan összeszoknak, és végül a társadalmi különbségeken felülemelkedve mély szerelem alakul ki közöttük. Még ha az elején kételkedtem is Eliška, azaz új nevén Hana őszinteségében, bizalmatlanságom oldalról oldalra egyre csökkent. Elhittem, hogy nem csak úgy csinál, nem csak beletörődik a sorsába, hanem tényleg meglátja a szépséget ebben az új életben és megszereti ezt az embert. Különleges, csodaszép kapcsolat rajzolódik ki köztük. A könyvben megjelenő sok nehéz sors és tragédia ellenére nekik köszönhetően mindig ott ragyog a fény. Szívmelengető volt róluk olvasni. A háború azonban még egyszer közbeszól az életükbe, de nem árulom el a történet végét.

A filmet direkt csak a könyv elolvasása után néztem meg. Cseh nyelven, angol felirattal. Szeretek veszélyesen élni. Ráadásul Cserhalmi György is szinkronizálva volt, tehát nem a saját hangján beszélt csehül. Ezt nehéz volt megszokni. Abban sem vagyok biztos, hogy a film igazából fekete fehér, az a gyanúm, hogy a kábelekkel volt valami gond, mint a hármas metrón. Nem szeretem a könyvekből készült filmeket, élvezem, ha én képzelhetem el a szereplőket, a helyszíneket, és gyakran csalódom. Most is. A filmben mindenki teljesen más volt, mint én gondoltam – kivéve a kutyát, őt pont ilyennek láttam. Egyszerűen nem bírtam megbirkózni azzal, hogy Jozát, a csúnya, tenyeres talpas, kicsit bárgyú parasztot, akitől a könyv elején még én is tartottam egy kicsit, pont Cserhalmi György alakítja. Kinek jutott ez az eszébe? Ő akármit csinál, akkor is jó pasi marad és bármennyire is igyekszik egyszerűnek tűnni, nem tudja kiirtani a szeméből az értelmet. Ez nagyon nem tetszett. A film hangulata viszont nagyon kellemes, szépek a felvételek, karakteresek a szereplők, különlegesek a fények és sokatmondóak a részletek. Feltételezem, hogy színesben még élvezhetőbb. Főleg a tájképek, de azokat könnyen kiszíneztem a fejemben. Még soha nem láttam annyiféle zöld árnyalatot egy helyen, mint Csehországban. És az ég! Mindig minden látogatómnak elmondtam, hogy a cseh égbolt más színű, mélyebb kék, mint itthon és bárányabbak a felhők.

Nagyon sok érzés, sors jelenik meg a könyvben. Még be is jelöltem pár mondatot olvasás közben, hogy majd egy megkapó idézettel fejezem be a beszámolót. De aztán rájöttem, hogy ez ennél sokkal egyszerűbb, nem kell bonyolítani. Azt hiszem, hogy az írónő életének és a regénynek is az a legfontosabb üzenete, hogy igenis vannak csodák.

A beszámolót írta: Szilágyi Andrea