Nataša Dragnić: Minden nap minden órájában című könyve.

Kedves világjáró könyvmolyok és követőik, egy szerelmetes, mesés tengerparti történetet hoztam nektek a napfényes Horvátországból. Na, nem kell megijedni, nem lesz túl szirupos, és a hepiend sem garantált. Be kell hogy valljam, a könyvet már két évvel ezelőtt elolvastam olasz nyelven. Most a könyvkihívás kedvéért vettem elő újra, mivel Horvátország szabaddá vált, én pedig remélem, hogy sikerül teljesítenünk a kihívást. Azt terveztem, hogy ezúttal csak gyorsolvasás lesz, de teljesen belefeledkeztem a történetbe, és nem vitt rá a lélek, hogy túl sok részt átugorjak. Már el is felejtettem, mekkora hatással volt rám a könyv, és most – újraélve a történetet – semmivel sem csökkent ez a hatás. Teljesen átéreztem a (női) főszereplő örömét, fájdalmát, elszántságát.

A helyi könyvtárban, ahova járni szoktam, kikandikált ez a könyvborító, és valamiért megfogott a tengerpartos háttér, na meg az írónő neve: gondoltam, nem lehet olyan rossz, ha le is fordítják. Mint később megtudtam, 27 nyelvre fordították le, köztük angolra, magyarra, olaszra is, és internetről rendelhető még a könyv.

Nataša Dragnić 1965-ben született Splitben. Nyelvekből és irodalomból diplomázott 1995-ben, majd diplomáciai tanulmányokat folytatott. Jelenleg Németországban él, ahol egyetemen tanít. Itt jelentette meg első regényét német nyelven 2011-ben, amely a Minden nap minden órájában címet viseli. Két regénye jelent meg azóta, kisebb sikerrel.

Horvátországgal kapcsolatban senkit sem untatnék a száraz tényekkel, szomszédos ország, történelmünkben sok a közös vonás, közös uralom. A délszláv háború, mely a regény cselekményében is megjelenik, 1991 és 1995 között sújtotta a mai Horvátország területét, 20 000 áldozatot követelve. Azt hiszem, mindannyiunk gyerek- vagy fiatalkorában kitörölhetetlen nyomot hagyott, hiszen a szomszédban zajlott, és a közelmúlt történelmének egyik legsötétebb foltja Európában. Nekem mindig az volt a benyomásom, hogy hiába szláv népről van szó, és hiába tartozott a szovjet blokkhoz, a horvátok közelebb állnak a mediterrán mentalitáshoz, már ami a tengerparti részeket illeti. Számomra ugyanolyan kedvesek, közvetlenek, derűsek, mint az olaszok. Minden egyes kisváros vagy falu egy kincs, teli építészeti és természeti csodákkal.

Egy ilyen tengerparti kisváros Makarska is, ahol a regény játszódik, Split és Dubrovnik közt nagyjából félúton. Most felkapott turistaközpont, szépen kiépített stranddal, de az ember elgondolkodik, milyen is lehetett régebben, mondjuk a hatvanas évek elején, amikor még dübörgött Jugoszláviában a szocializmus. Ki ne töprengett volna már el rajta, milyen egy olyan helyen felnőni, ahová mások nyaralni járnak, karnyújtásnyira a tengertől? Ebbe pillanthatunk bele Dora és Luka, a regény főszereplőinek történetén keresztül.

A regény születésüktől (1959 és 1962) meséli el élettörténetüket, már a kezdetektől rájuk vetítve személyiségüket és későbbi sorsukat. A két gyerek az óvodában találkozik először, ahol elválaszthatatlanok lesznek. Dora nyitott, fecsegő, élénk. Luka az ellentéte: zárkózott, szeret rajzolni és az apjával halászni. Kicsit meseszerű a kezdő rész a két elválaszthatatlan gyerekről, akik mindig együtt lógtak a tengerparton, és még a tengerre is kimehettek csónakkal. Saját partrészük volt, csak az övék, amit egy kis eldugott barlangon át lehetett megközelíteni.

„Senki sem csodálkozik. Senki sem kérdezősködik […] De mindenki beszél. Mindenki nagy érdeklődéssel figyeli őket, mert ezelőtt soha nem láttak még ilyesmit Makarskában. Senki sem neveti ki őket. Mert mindig van valami szokatlan a levegőben, mikor Dora és Luka együtt van. Nem teljesen csend és nem is vihar. Mandariníze van és illata a pirított manduláé és a tengeré és a sütőből épp kivett süteményé és a tavaszé. Mintha egy felhőbe burkolóztak volna. Egyesek szerint türkiz színű lehet ez a felhő, de mások szerint narancsszínű.”

Hatéves volt Dora, Luka pedig 9, amikor a kislány családjával elköltözött Párizsba. Még Luka nevét is elfeledte, mert túl fájó volt emlékeznie. Soha nem beszélt róla, a tengerpartról sem, hiába tanult meg franciául tökéletesen – vannak dolgok, melyekről csak az anyanyelvén tud beszélni az ember. Tenger, kavicsos part, sirályok, kerek nyalóka, csoki- és citromízű fagyi – ezek a dolgok semmit sem jelentenek egy másik nyelven kimondva, de neki érzelemmel teli emlékek fűződtek mindehhez. 

Dora felnőve színésznő lesz Párizsban, Luka pedig festőművész otthon. Zágrábban tanul, de szülővárosától nem tud elszakadni. Saját kiállítására érkezik Párizsba, a kiállítás megnyitóján megpillantják egymást Dorával, és rögtön egymásra ismernek. Dora 22 éves, Luka 25, és szerelmük azonnal kibontakozik a könyv egyharmadánál. Mindent és mindenkit elfeledve találnak egymásra.

Luka 3 hónapot tölt Párizsban Dorával, aztán rövid időre hazatér, hogy elrendezze a dolgait. Azonban a sors közbeszól. Ezzel nem spoilereztem el semmit, a könyv elején tanúi lehetünk újbóli egymásra találásuknak, immár érett fejjel, Luka haja őszül és bottal jár, és mindkettőjüknek majdnem felnőtt gyerekeik vannak. De akkor is úgy zuhannak egymás karjaiba, mint huszonéves korukban. Ennyit és nem többet mondanék a fordulatos cselekményről, mely érzelmi világában és intrikáiban olykor erősen a brazil szappanoperákra hajaz, megfejelve némi görög sorstragédiával.

A regény nagyon megosztó. Igazából még én sem tudom hová tenni. A könyvtárban, ahonnan kikölcsönöztem, rózsaszín címkét kapott. Sokan kritizálták a rövid mondatokért. Sokszor vannak benne olyanok, hogy a naptár ezt és ezt az évet mutatja, vagy Dora ennyi és ennyi éves. Mindig tudjuk, hol és mikor járunk időben és térben. A szövegnek ritmusa van, ami néha felgyorsul, néha pedig lelassul, néha központozás nélkül, nehezen értelmezhetően árad, ahogyan a gondolatok, az érzelmek is. A regényt versszerűvé teszik a visszatérő mondatok, egész bekezdések. A fentebb már idézett rész a makarskai emberek véleményéről is visszatér kissé módosított formában. Mint a tenger hullámai. Ugyanaz a tenger, de más az összetétele.

A könyv címe egyébként idézet Pablo Neruda Ha elfelejtesz… című verséből. Luka Dora párizsi lakásában bukkan a költő verseskötetére, és olyannyira magával ragadják a szonettek, hogy néhányat még eredetiben, spanyolul is megtanul, és többször idézgeti Dorának a regény folyamán.

„Te vagy az én szép alvó hercegem, csak az enyém, ébredj hercegem, te vagy az én hercegem, csak az enyém…”

Ez a fenti mondat bár nem Neruda-idézet, de legalább négyszer elhangzik a regény során, Luka ugyanis mesebeli herceghez nem méltóan, hajlamos az ájulásra az őt érzelmileg erősen igénybe vevő szituációkban. Sokszor azt éreztem, hogy gyenge, nem elég határozott bizonyos helyzetekben, és Dora veszi át tőle a mesék hagyományos férfiszerepét, ő az, aki nemcsak sodródik az árral, hanem tud döntéseket is hozni.

A másik visszatérő mondat pedig:

„…szeretlek csak téged mindig téged egész életemben te vagy a levegő amit lélegzek a szívverésem bennem vagy végtelenül a tenger előttem te vagy a halak amiket kifogok és te a hálóba rakod te vagy a nappalom és az éjszakám az aszfalt a cipőm alatt és a nyakkendő ami szorítja a nyakat és a bőr ami a testet borítja és a csont a bőr alatt és a csónak és a reggeli és a bor és a barátok és a reggeli kávé és a festményeim és a festményeim és a szívbeli feleségem és a feleségem a feleségem a feleségem…”

Remélem, sikerült kedvet csinálnom a könyvhöz. :-) 

 A beszámolót írta: Bakó-Horváth Erika

(Az idézetek saját fordítások, nem a regény magyar kiadásából származnak.