Kultúrsokk egy bhutáni diák szemével – Bhután

Lingchen Dorji: Home Shangrila című könyve.

Lingchen Dorji: Home Shangrila című könyve.

Bár a „kultúrsokk” kifejezés már az 1950-es években megszületett, igazán felkapottá az utóbbi években vált. Sokan járják be ennek a lelki folyamatnak a fázisait, amikor másik országba költöznek munka vagy tanulmányi okok miatt. Az első szakaszban (ezek az úgynevezett „mézeshetek”) minden jelenség izgalmas és érdekes, majd amikor az ember már kicsit megszokja az új környezetet, elmúlik az újdonság varázsa, és a szülőföldhöz képest észlelhető különbségek (kezdve az idegen nyelvvel és úgy általában a kommunikációval) inkább zavaróvá, nyomasztóvá válnak, és felerősödik a honvágy érzése. Ha ezt az időszakot sikerül átvészelni (többek között a különbségek fokozatos feldolgozásával), akkor már nagy az esély az új kultúrába való beilleszkedésre.

bhutan_royal_couple.jpg

Nagyjából végighalad ezeken a fázisokon a bhutáni Lingchen Dorji önéletrajzi indíttatású könyvének, a „Home Shangrila”-nak a főszereplője, Rinzin is, aki, miután sokáig próbál állást, illetve továbbtanulási lehetőséget találni, egy ösztöndíjnak köszönhetően a skóciai Aberdeen egyetemén tanulhat. Maga a repülőút is félelmetes élmény számára, de az utazás során, Delhiben lát először mozgólépcsőt is. Emellett Skóciában szembesülnie kell nyelvi akadályokkal, az emberek bizalmatlanságával, a bhutáni és a skót oktatási rendszer eltérő elvárásaival, vagy azzal, hogy milyen egy keresztény istentisztelet. A kultúrsokk második, a honvágy fokozódásával jellemezhető szakaszát azonban az ő esetében még az is terheli, hogy – kissé naiv módon – a gyors meggazdagodás reményében érkezett Skóciába, de csalódnia kell, sőt, részmunkaidős állást is csak hosszú idő elteltével talál magának. A beilleszkedés viszonylag kiegyensúlyozott időszaka azonban nem tart sokáig, és tanulmányai végeztével Rinzin visszatér Bhutánba.

Ezt az érdekes élethelyzetet sajnos a szerző nem igazán tudta érzékletesen elmesélni. A megfogalmazás az események tételes ismertetésével nekem kicsit iskolás volt, inkább egy napló vagy blog bejegyzéseire emlékeztetett, mint regényre. Jobban érdekeltek volna a főhős személyes benyomásai, vagy az, hogy milyen emberi interakciókban volt része – természetesen ezekre is utal valamennyire, de kissé leegyszerűsített módon. Talán leginkább a koncepciót hiányoltam: a sok részlet nem állt össze egy egésszé, nem volt világos, hogy tulajdonképpen mit is akart az író elmondani.

bhutan_taktsang_monastery_the_tiger_s_nest.jpg

Bár a történet jelentős része Aberdeenben játszódik, számos érdekesség derül ki a Kína és India között fekvő Bhutánról is, amelyet a Mennydörgő Sárkány országának is neveznek. A könyv címében szereplő „Shangrila” utalás James Hilton „A Kék Hold völgye” című regényére: a Himalája hegyei között megbúvó buddhista kolostort és környékét hívták így, amely egyfajta misztikus földi paradicsomként áll fenn, ahol az emberek harmonikusan élnek, és szinte egyáltalán nem öregszenek. Bár Hilton számára valószínűleg nem egy konkrét helyszín szolgált kiindulópontként, több ország – így Bhután – is szívesen vonatkoztatja saját magára a „Shangri-La” elnevezést.

Bhután egyébként joggal pályázhatna erre a címre, hiszen itt vezették be először a világon a bruttó nemzeti boldogság fogalmát, amely az anyagi gazdagság és a fogyasztás helyett a fenntartható és méltányos társadalmi és gazdasági fejlődésre, a környezetvédelemre, a kultúra és a hagyományos értékek megőrzésére, és a jó kormányzatra helyezi a hangsúlyt. A bhutáni identitás erősítése érdekében törvény írja elő a tradicionális ruhadarabok, azaz férfiak esetében a gho, nők esetében pedig a kira viselését az állami alkalmazottak számára munka közben, illetve az állampolgárok számára iskolák és hivatalos helyek felkeresésekor (a könyv főhőse is ghóban megy az ösztöndíjjal kapcsolatos interjúra). A ruhákat kiegészítő sálak (a férfiaknál ennek neve kabney, a nőknél rachu) színe és díszítése meghatározott szimbolika szerint utal viselőjének társadalmi helyzetére. Szintén a nemzeti boldogság szintjének javítását szolgálja, hogy Bhután 2010-ben a világon elsőként betiltotta a dohányzást (ebből egyébként az is következik, hogy a könyv cselekménye korábban játszódik, hiszen a főhős küzd a dohányzásról való leszokással, de nem említik az általános tilalmat). Ezzel szemben Bhutánban vezették be legutoljára a világon a televízióadást és az internetet (csak 1999-ben oldották fel az ezekre vonatkozó tilalmat), mivel e szolgáltatások megítélése nem volt egyértelmű a nemzeti boldogság szempontjából.

Bhután ügyel rá, hogy megőrizze érintetlen természeti és kulturális kincseit, így a turizmust központilag korlátozzák. A külföldiek csak vízumot kiváltva, szervezett utak keretében kereshetik fel az országot, és 250 dollár napidíjat kell fizetniük, amelyért szállást, ellátást és idegenvezetést kapnak.

Bár, ahogy a fentiekből látható, Bhután fizikai értelemben nem egy könnyen megközelíthető ország, mindenképpen érdemes megismerkedni a történelmével és kultúrájával, legalább képeken és könyveken keresztül.

Írta: Szántó Judit