Ak Welsapar: The Tale of Aypi című könyve.

Egy hozzánk nem oly távoli ország nagyon távoli és megközelíthetetlen világa ez. Mint egy bevehetetlen vár, aminek a felfedezéséért meg kell harcolni – így éltem meg a türkmenisztáni kalandozásaimat, az ország virtuális megismerését egy regény lapjain keresztül. Nem csupán amiatt éreztem így, mert Ak Welsapar regényét angolul kellett elolvasnom, hanem amiatt is, mert Türkmenisztánt Észak-Korea után a világ második legzártabb országaként tartották számon pár évvel ezelőttig, mivel az ország soha nem működött önálló, független államként, hanem a Szovjetunió, majd Oroszország részeként tartották számon egészen 1990-ig, amikortól független államként létezik. Az országba azonban még mindig csak vízummal lehet bejutni, a kormány a médiát és az internetszolgáltatást is felügyeli. Ebbe a világba született bele Ak Welsapar, aki a szovjet hatalom elől Svédországba disszidált, miután a nép ellenségének nevezte őt a kormány, és egy év házi őrizetre kötelezték. Itt írja műveit svéd, orosz és türkmén nyelven.

India életem egyik legnagyobb szerelme. Ahogy mondani szokták (azok, akik látták, megélték, érdeklődnek utána), Indiát vagy szeretni, vagy utálni lehet, köztes út nincs. Én szeretem és nem is tudnám nem szeretni. Beleégett minden porcikámba, olykor befogad, máskor eltaszít, de mindig a részem marad. Bhárat Mátá tett azzá, aki vagyok és az élmények, amiket ott szereztem, a mai napig formálnak. Így számomra mi sem volt természetesebb, mint a kihívásra egy olyan könyvet választani, amit onnan hoztam haza legutóbbi látogatásomkor.

Ha annyi pénzem lenne, ahányszor azt a kérdést kellett volna megválaszolnom: „Milyen India?”… Mindenki frappáns, könnyen magunkba szívható, ill. továbbadható választ vár. De hogyan is lehetne röviden jellemezni egy országot, amelynek lakossága kb. kétszerese egész Európának? Ahol nemcsak a táj változik, ahogyan északról délre, keletről nyugatra utazunk, hanem a kultúra, a nyelv, a nyelvjárás, a történelmi és a mai valóság is. Ahol egymás mellett él a múlt, a jelen és a jövő. És köszönik, általában egész jól megvannak, főként, ha valaki nem akar szándékosan belepiszkítani ebbe az összetett indiai valóságba. Indiában minden megvan, a Himalája a maga csöndes fehérségével és magasztosságával, homokos tengerpartok, bulihelyek, felhőkarcolók és nyomornegyedek, Teréz anyák és félreforduló tekintetek. Számomra a legfontosabb, hogy megvan az „és“, mert minden létezhet egymás mellett, együtt. Számomra ez a legfontosabb, amit megtanultam, az elfogadás, az „és“, az, hogy nem kell mindenáron dönteni és kizárni minden más opciót, nem kell, mindig választani, lehet szemezgetni. Abszolút igazságok nincsenek.