Jü Hua: Testvérek (Yu Hua: Brothers / 余华《兄弟》) című könyve.

Kiciciposz, ezeöszá, panda, tajcsi, pocsék áruk olcsón, tűszurkáló doki, évi 7%-os GDP-növekedés, freetibet, szmog, rizs mindennap, Mao, és sokan vannak. Csak pár, viszonylag szalonképesebb sztereotípia abból, amik az átlagos nyugati ember eszébe és szájára tolulnak, amikor Kínáról esik szó. Valójában lehetetlen is pár szóban-sorban jellemezni ezt a több ezer éves múlttal, és kontinensnyi méretű területtel rendelkező országot.

Nem tudom, jó vagy rossz hír-e az, hogy bármit hallunk Kínáról, az valószínűleg igaz. Amikor kínaiul kezdtem tanulni, elsősorban a nyelvek iránti érdeklődés vitt oda, egész egyszerűen, szorgalmas kódfejtőként meg akartam tudni, mik azok a krikszkrakszok. Az elmúlt tíz évben azonban feltárult előttem ennél sokkal, sokkal több, csodák és borzalmak egyaránt. Három éve itt is élek, és még mindig csak azt mondhatom el, hogy vannak személyes tapasztalataim, élményeim, ismereteim, de szerintem Kínát teljesen megismerni soha, senki sem fogja. Ami engem elsősorban megfogott, az az, hogy a mindennapi élet minden színterét hogyan befolyásolja még mindig a kétezer éves konfuciánus filozófia, ami tulajdonképpen tehát a mai napig, és bizonnyal még a jövőben is, meghatározza a kínai társadalom (és így a gazdaság) működését. Úgy is mondhatnánk, hogy egy több ezer éves színdarabot játszanak a 21. századi színpadon, és a szöveg alig-alig változott, míg a díszleteket minden órában újra kell építeni. Elképesztő látni, érzékelni ennek a társadalomnak a rétegezettségét, a merevségeit, az ezeréves szabályait, a hihetetlen kohéziót, ami a mai napig meg tudta tartani nagyjából egyben ezt a hatalmas birodalmat.

Az irodalmi Nobel-díjat 1992-ben Derek Walcott karibi költő kapta.

1930-ban Saint Lucia szigetén született. Egyetemi tanulmányait Jamaicán és New Yorkban végezte.1953-tól Trinidadon él, 1959-től 18 éven át vezette az általa alapított Trinidadi Színházi Műhelyt, számos színdarabot írt a társulatnak. Az év nagy részét jelenleg az Egyesült Államokban tölti, költészetet tanít a bostoni egyetemen. Kétségtelen, hogy amikor munkásságát Nobel díjjal jutalmazták, az esztétikai minőségen túl a műveiben megtestesülő eszmét tüntették ki. Walcott művészetével a befogadás kultúráját terjeszti, a befogadásét, ami nem veszélyezteti a hagyományok őrzését: épp ellenkezőleg; tudja, hogy a kultúrhagyomány az elrekesztés során halna el. Így aztán nem sajnálja megosztani a saját kultúráját sem, mert tudja, hogy ezáltal él tovább.

Walter epikus főműve,vaskos eposza, az Omeros e gondolat könyve: a homéroszi eposzt mai karibi környezetbe ülteti, az emberiség történelmi, földrajzi és kulturális rétegei mind ott kavarognak ebben a hatalmas kompozícióban. Walcott költészetének szembeötlő jellegzetessége áradó verbalitása. A hagyományok súlya őt nem béklyózza, nyelvét nem bénítják művészetfilozófiai, irodalometikai görcsök. Verseiből a forma, a ritmus, a stílus páratlan művészét ismerjük meg. Ugyanakkor mesterségbeli tudásával nem él vissza, verstechnikai bravúrjait szinte elrejti oldottabb,improvizációkra emlékeztető alkotásmódja. Igaz, mint maga mondja, ő szóbeli, retorikai kultúrából érkezett, ezért olyan megejtő művészetében. Walcott költészete azt bizonyítja: továbbra is van érvényes költészet.

Következzen a Világ világa című verséből egy részlet:

“Marley-val ringatott az utasszállító busz sztereója,

És szépség halkan dúdolta a refrént.

Láttam,ahol a fény félarcán csíkozódva az arc mezőit kiemelte; ha ez egy portré volna,a megvilágított részek maradnának utoljára,ezek fénye

Selymezte fekete bőrét; én tettem volna rá egy fülbevalót,

Valami egyszerűt, jó aranyból,kontrasztképp, de ő nem viselt ékszert. Úgy képzeltem,hogy erős és édes illat árad belőle,mint egy mozdulatlan leopárdból, és a fej nem volt más, mint fenséges.

Amikor rám nézett, aztán másfele, udvariasan, mert az idegenek bámulása udvariatlanság, olyan volt,mint egy szobor, mint feketében Delacroix-tól A Szabadság, amint vezeti a népet – az enyhén dülledő szemfehérje, a metszett ébenszáj, a masszív felsőtest, benne egyszerre erő és nőiesség; de fokozatosan ezt is elnyelte az alkonyat,

kivéve a kirajzolódó arcélt és a megvilágított orcát, és azt gondoltam: Ó Szépség,te vagy a világ világa!”

Nem hallgattam a jó szóra, mikor azt tanácsolták, hogy a verseskötete végén lévő, a Nobel-díj átvételekor mondott beszédével kellene kezdeni ahhoz hogy jobban megértsük, magunkévá tegyük verseit.

Így utólag, nekem ez sem segített volna abban hogy jobban megszeressem Walcott kötetét.

Az ő stílusa nekem nyomott, teletömött, felsorolások tömkelege. Versei többsége nehéz – pár sor után, mindenféle elkalandozás nélkül az ember nem tudja, mit is olvasott. Lehetséges némi időt eltöltve szülőföldjén nagyobb megértéssel,türelemmel haladnánk; talán jobban sikerülne olvasni a sorok között.

A 18 versből háromban találtam meg azt, amit szeretek egy versben; köztük van a fent említett vers is.

Őszintén és kerülve mindenféle ragozást, nem ajánlom ezt a művet, akad bőven más, sokkal élvezhetőbb «remek» a polcokon.

A beszámolót írta : Puskás Judit