Dr. John Taylor: A másik oldal: létformák és Vanuatu földje (The Other Side: Ways of Being and Place in Vanuatu) című könyve.

Kép forrása

Én imádok utazni. Véletlenszerűen rátalálni új kultúrákra, új emberekre és új tájakra, egyik ámulatból a másikba esni a világ körül: ebben nekem majdnem minden benne van, amiről az élet szól. Miután hosszabb ideig éltem külföldön, olyannyira elkezdtek érdekelni más kultúrák, hogy néhány évnyi girbe-görbe karrier után egy antropológiai mesterszak keretén belül kezdtem el foglalkozni azzal, hogy mitől ember az ember. A felhőtlen utazgatás idillje aztán egy pillanat alatt szertefoszlott, és azóta is azon tűnődöm, hogy mit adhat az utazás szerelmeseinek ennek a vadóc társadalomtudománynak a terméke, az etnográfia. Többek között ez vonzott engem ide, a Világjáró könyvmolyok kihívásához.

De hadd helyezzem kontextusba a dolgot. Az antropológusok hagyományosan azok az Indiana Jones-jellegű kutatók, akik szeretnek hosszabb időt eltölteni törzsi emberek között, hogy „bennfentes” szemmel láthassák őket. (Tulajdonképpen az antropológia egyik alapító atyja inspirálta Indy-t arra, hogy nekifogjon a régészeti tanulmányaival kapcsolatos tervei megvalósításának Chicagóban – ha esetleg itt komolyan szeretnénk venni a travel fictiont.) A felfedezéseikről szóló könyvet – és magát a kutatási folyamatot – pedig etnográfiának vagy néprajzi tanulmánynak hívjuk. A legfontosabb egy ilyen kutatásnál, hogy szakíts minden elképzeléseddel, ami valaha is eszedbe jutott a világról. Semmi sem „igaz” vagy érvényes, amit tudtál, minden megkérdőjelezendő. Ez elég nehéz. De csodálatos is egyben. És mindamellett komoly kutatást igényel.

Dr. John Patrick Taylor könyve, A másik oldal: létformák és Vanuatu földje egy ilyen munkának ez eredménye. Ő maga új-zélandi antropológus, akinek érdeklődési körét a varázslás, valamint a Csendes-óceán nyugati régiójában elterjedt vallási és gyógyítási gyakorlatok alkotják. Jelenleg az ausztráliai Melbourne-ben található La Trobe Egyetemen tanít. Taylor úgy döntött, hogy a Sia Raga nép tanulmányozásával szeretne foglalkozni, akik az őseikéhez hasonló életet élnek a Pünkösd-sziget (Pentecost Island) északi részén. A könyvet fontos néprajztudományi alkotásként éltette a kritika, hiszen szerzője elsőként kutatta behatóan a Sia Raga törzset. A fővárostól, Port Vilától 190 km-re északra található Pentecosttól eltekintve a többi – 80-nál is több – sziget ezidáig érintetlen maradt, ez a gyönyörű csendes-óceáni szigetcsoport ugyanis kiesik a hajós kirándulások és turistatérképek útvonalából.

A könyv elején történelmi-földrajzi áttekintés található, amely hol szórakoztat, hol felháborít. A legtöbb antropológushoz hasonlóan Taylor is először „képbe helyezi az olvasót”. Egyfelől megtudjuk, miért kezdte el kutatni ezeket az embereket, másfelől arra is választ kapunk, hogy hogyan és miért kellett rögtön két új nyelvet elsajátítania a helyi kultúrába való beilleszkedése érdekében. Az angol pidzsin helyi változataként beszélt biszlama egyfajta nemzeti lingua franca, és bár az angol és a francia is hivatalos nyelv, a mindennapok során a helyiek raga nyelven beszélnek, ezért ő mindkettőt megtanulta.

Taylor ezek után elmeséli Jimmy történetét, amely ponton az olvasmány hátborzongatóvá válik a „civilizált” fül számára. Jimmy matróz volt, és az első fehér ember, aki a helyiek szerint egy évezreddel ezelőtt a sziget földjére lépett. A történet úgy szól, hogy az akkor még kannibál törzs megtámadta a hajót, és amikor egy viharban mindannyian a hajón rekedtek, a bennszülött utazók megölték Jimmy apját. Jimmy erre kidobta az összes gyufát, hogy ne lehessen tüzet gyújtani, aminek azonban még horrorisztikusabb vége lett: a bennszülöttek nyersen ették meg Jimmy apját.

Azonban ezzel a történet még nem ért véget. A vihar elültével Jimmy a szigeten rekedt a törzs többi tagjával együtt, ahol aztán éveket töltött, miközben sok kalandot élt át, és számos új barátra tett szert. Végül egy nyugati hajó vitte magával, ekkorra azonban a története már a Sia Raga nép emlékezetének részévé vált, amelyet nemzedékeken át meséltek tovább. Jimmy új nevet is adott a szigetnek: Uretabe, azaz „a szeretet vagy az ajándékok világa”.

Körülbelül ezen a ponton jövünk rá, hogy valójában egy kutatásba csöppentünk. Íme a Földfa!

Ez a rajz rendkívül ritka. A Földfák a Sia Raga nép születésének mítoszát jelenítik meg, és azáltal, hogy az őseiket a világ születésével kapcsolják össze, egyben a földhöz való kötődésüket is hangsúlyozzák. Hogy bizonyítsák a földhöz való jogukat, a törzs tagjai nem rajzolhatják le a Földfát, hanem emlékezniük kell rá. Emlékezniük kell az első emberek és az utánuk jövő nemzedékek születésére és arra, hogy hogyan foglalták el a területet. De ahhoz, hogy mi megértsük, hogy miért az emlékezet és nem egy darabka papír szolgál a földhöz való joguk bizonyítékául, szakítanunk kell feltételezéseinkkel, és nyitottá kell válnunk a Sia Raga nép világa és gondolkodása iránt.

Ők azt mondják: „itt van a föld fája, a nemzedékek alapja”. Az emberek által ismert világegyetemet Ureure-nak hívják. Innen származik a termőföld (vanua) és végső soron a Földfa. A vanua az ősidőkből ered: akkor kelt életre, amikor a tűz és a víz találkozott, reakcióba lépett egymással, majd életet adott a tengerből felbukkanó szikláknak és szigeteknek. Alen vanua beobeo atero gabi mai wai („a tűz és a víz alól előtörő föld”) – ezek az emberek úgy érzik, hogy a természeti elemek körülölelik a szigetüket. A termőföld, vanua szerintük a sziklákon fennakadt moha (lumute) termése, amiben az élet szerteágazott, és amely végül világra hozta a Sia Raga népet. „A lumute az egész élet alapja” – mondják. Úgy tartják, hogy a vanuának, a lumuténak és az összes természeti elemnek emlékezete, bizonyítéka (dovonana) van. Ha például megkérdeznénk egy lepkét, hogy „Hol van a háborgó tenger?”, akkor az jó irányba repülne, mert emlékezne rá. Az emberek szintén birtokolnak dovonanát: ez az a megtestesült emlékezet, amely segít nekik a helyük megismerésében és a minden létezőt átható „emlékezeten” alapuló tájékozódásban.

A földhöz való jog bizonyításához a föld üzenetein és az emlékezeten keresztül működésbe kell hozni a dovonanát! Amikor a Földfát lerajzolják, akkor az – bármely más rajzhoz hasonlóan – nem bizonyítja a földhöz való jogot. Épp ellenkezőleg! A földhöz való jogért felelős hivatalnok saját rátermettségét azzal bizonyítja, hogy az „emlékezést” mint művészeti formát gyakorolja. És ez fordítva is működik. Amikor a törzs tagjai jogot akarnak formálni egy földterületre, meg kell mutatniuk a földhöz való kötődésüket azáltal, hogy megtalálják, ismerik és felismerik a különböző falvakban lévő jellegzetes helyeket, sírokat és köveket.

A Sia Raga nép élénken emlékszik azokra a régi időkre, amikor az emberek beszéd helyett jelekkel és a homokba rajzolt szimbólumokkal kommunikáltak. Akkoriban nem az emberek, hanem az érző és mozgó sziklák beszéltek. „A hegyek és völgyek sötét termőföldje is beszélt. A szelek is beszéltek, az eső is és a sziget partjának korallzátonyára és homokjára felcsapódó sós víz is (...) Most csak az emberek beszélnek, míg a föld, a szél, az eső és a tenger hallgat.” Most szimbolikusan olvassák a föld üzenetét, azt, amit az ősi időkben a föld mondott. Így mutatják meg a földhöz való kötődésüket és jogukat, hiszen értik a föld nyelvét.

„Beszélnünk kell a föld nevében, mert a föld nem tud beszélni a saját nevében.”

Manapság csak úgy érthetjük meg a tájat, ha bejárjuk. A táj történetét a jellegzetes helyek felkutatásával ismerhetjük meg. Ehhez hasonlóan a törzs tagjai a körvonalakat dinamikusan lekövetve értelmezik a látottakat, fát, rajzot és a többi környezeti elemet. Akár a földjükben, ugyanúgy a fákban is érzékelik ezt a mozgást, így amikor a Földfára gondolnak, képzeletben keresztülutaznak a tájon vagy a saját ősi történelmükön. A Sia Raga világának egyik legkifejezőbb megnyilvánulásaképpen ez a dinamika visszacseng a ház történetében is.

A természeti elemekben fellelhető ősi emlékezeten, a dovonanán keresztül a ház szarufái, a nádtetők, sőt az egyes falevelek is történelmi tudást hordoznak magukban. A házak újjáépített fák: nemcsak építik, hanem növesztik őket. Hosszú évek során a növény előbb megnő, majd az emberek arra várnak, hogy a gyökerei kiszáradjanak, és a növény az épület alapanyagaként szolgáljon. Egy ház építésénél az első pillér lemélyítésével mintegy gyökeret is eresztenek a háznak. A Sia Raga egyúttal érzékeli a mozgást a házban is, olyannyira, hogy ugyanazt a szót használják a ház alapanyagára és az útra: hala.

Dr. Taylor a következőképpen magyarázza el, hogy a lejtős tető miként testesíti meg egyszerre a szét- és az összetartó dinamikát: „Amíg a széttartás egyértelműen a ház központi oszlopában (gaimahana, azaz „széttartást támogató”) nyilvánul meg, az összetartást a tetőgerenda (gaihubwe, azaz „csatlakozó vagy összeérő támaszték”) jelképezi. Ily módon a ház azt szimbolizálja, hogy bár az egész kettéválhat, majd akár még több részre is különülhet, a töredékek mégis egy egységet alkotnak.”

...Így készülnek tehát az antropológiai írások. Elcsábítanak, majd egy izgalmas vagy éppen andalító történettel a közeledbe férkőznek, és mielőtt ráeszmélsz, már egy, a valóságunk alapjait alkotó feltételezéseket megkérdőjelező kérdésörvényben találod magad. Én teljesen bele tudok merülni az antropológusok sokszor filozofikus tűnődésébe. Ahogy most is tettem. Egyszerűen megbabonáz a dolog. Megbabonáz a folyamatos megfigyelés folyamata, és az, ahogy a legholisztikusabb és a leginkább helyi környezetből fakadó értelmezés után kutatva egymás után fejtegeted le a jelentésrétegeket, amíg a „másik kultúra” a részeddé nem válik. Ez az oka annak, hogy az antropológia kutatási eszköze maga az antropológus. Nekem is hasonló tapasztalataim voltak, amikor külföldön (csak) éltem. Megtapasztaltam az én egy más kultúra által történő mámorító kiterjesztését. De a legcsodálatosabb az, hogy az antropológia ezt a folyamatot a művészi-tudományos gyakorlat szintjére emeli.

És hogy mit adhat a néprajzi tanulmány az utazás szerelmeseinek? Ha mást nem is, betekintést azon világok végtelenségébe, amelyek az általuk felkeresett falvak nyitott ablakai mögött rejtőznek. A valóságban viszont talán csak azok fognak túljutni egy igazán jó etnográfia első ötven oldalán, akiket – nyíltan vagy titkoltan – érdekelnek a szociokulturális elmélkedések.

Jómagam még mindig imádok utazni. De az utazásaim már nem olyan könnyedek. Azt is megértem, hogy Lévi-Strauss miért úgy kezdte leghíresebb monográfiáját, a Szomorú trópusokat, ahogyan. Amikor valaki megsejti az antropológiai tudás mélységét, többé már nem maradhat ugyanolyan utazásrajongó, mint volt. Mint mások, akik a vándorélet önámító hullámait lovagolják vagy bűntudat nélkül önelégülten fetisizálják az egzotikus kultúrákat. A felfedezők és a kalandorok hedonista örömében az antropológus gyarmatosítási törekvést lát, míg ő maga pusztán csak meg akarja érteni a „másik oldalt”. Állandóan azon lesz, hogy beleselkedjen az élet leple mögé. Így az etnográfia következetesen megalapozottabb igazságot és valódi hitelességet fog nekünk nyújtani, és mindig bámulatba próbálja majd ejteni az olvasót módfelett elvont vagy megbotránkoztató feltárásaival. Vagy netán épp az unalmasan hétköznapi dolgokkal.

A beszámolót írta: O. Szabina