Pauline Melville: Napfogyatkozás Guyanában című könyve.

„Meghívok mindenkit szülőföldemre, a forró, száraz szavannákra, ahol az Amazonastól északra, a Kanaku-hegység mindkét oldalán indiánok élnek, a síkságokra, ahol – úgy mondják – az embereknek olyan kevés jut, hogy a szegény ember kutyájának a falhoz kell támaszkodnia, és össze kell szednie magát, hogy legyen ereje ugatni.”

Hát lehet ellenállni ilyen invitálásnak? Nem, nem lehet. Nem a szegény ember szegény kutyája vonzza az olvasót, hanem a távoli, titokzatos Guyana, melyet szeretne megismerni. Persze megismerni nem fogja, csak kóstolót kap belőle. De milyen kóstolót!

Az írónő sorait olvasva egyáltalán nem a szegénység jut az eszünkbe. Sőt, inkább az ellenkezője, a gazdagság. No, nem a tárgyiasult jómód, hanem a kötet nyelvi és tartalmi gazdagsága, mondhatni bujasága. Igen, ez találóbb szó rá. Mert a történet merő érzéki öröm és fájdalom. Beszéljünk bár a mindennapokról, melyeket átitatnak a guyanai emberek életét meghatározó mítoszok, vagy ejtsünk szót a mítoszokról, melyek nem választhatók el a mindennapoktól, a történet egyre csak burjánzik, egyik kép épül a másikra, egyik szereplő hozza magával a másikat. A szavannai forróságban látszólag szétfolyik a cselekmény, az egyik szál elhal, a másik befejezetlenül lóg a levegőben, ám ahogy haladunk előre a könyv lapjain, kezd összeállni a mozaik, hogy végül egységes egészként tündököljön fel előttünk.

Meir Shalev: Négy lakoma című könyve.

Régóta érdekel a zsidó nép története, történelme. Ennek bizonyára a gyermekkoromban, a buchenwaldi koncentrációs táborban tett látogatásom során szerzett borzasztó élmény az oka.

Hányatott sorsukról számos, különböző műfajú könyvet olvastam.

Lenyűgöz, hogy a megpróbáltatásuk ellenére – vagy épp azért? - mennyi művészt és tudóst adtak a világnak. Az utóbbi időben arra is kíváncsi lettem, hogy miként él és érez, gondolkodik a saját világukról egy már Izrael földjén született zsidó embertársunk. Kutakodásom során akadtam Meir Shalev íróra.