A szerencsés utazó – Saint Lucia

Az irodalmi Nobel-díjat 1992-ben Derek Walcott karibi költő kapta.

1930-ban Saint Lucia szigetén született. Egyetemi tanulmányait Jamaicán és New Yorkban végezte.1953-tól Trinidadon él, 1959-től 18 éven át vezette az általa alapított Trinidadi Színházi Műhelyt, számos színdarabot írt a társulatnak. Az év nagy részét jelenleg az Egyesült Államokban tölti, költészetet tanít a bostoni egyetemen. Kétségtelen, hogy amikor munkásságát Nobel díjjal jutalmazták, az esztétikai minőségen túl a műveiben megtestesülő eszmét tüntették ki. Walcott művészetével a befogadás kultúráját terjeszti, a befogadásét, ami nem veszélyezteti a hagyományok őrzését: épp ellenkezőleg; tudja, hogy a kultúrhagyomány az elrekesztés során halna el. Így aztán nem sajnálja megosztani a saját kultúráját sem, mert tudja, hogy ezáltal él tovább.

Walter epikus főműve,vaskos eposza, az Omeros e gondolat könyve: a homéroszi eposzt mai karibi környezetbe ülteti, az emberiség történelmi, földrajzi és kulturális rétegei mind ott kavarognak ebben a hatalmas kompozícióban. Walcott költészetének szembeötlő jellegzetessége áradó verbalitása. A hagyományok súlya őt nem béklyózza, nyelvét nem bénítják művészetfilozófiai, irodalometikai görcsök. Verseiből a forma, a ritmus, a stílus páratlan művészét ismerjük meg. Ugyanakkor mesterségbeli tudásával nem él vissza, verstechnikai bravúrjait szinte elrejti oldottabb,improvizációkra emlékeztető alkotásmódja. Igaz, mint maga mondja, ő szóbeli, retorikai kultúrából érkezett, ezért olyan megejtő művészetében. Walcott költészete azt bizonyítja: továbbra is van érvényes költészet.

Következzen a Világ világa című verséből egy részlet:

“Marley-val ringatott az utasszállító busz sztereója,

És szépség halkan dúdolta a refrént.

Láttam,ahol a fény félarcán csíkozódva az arc mezőit kiemelte; ha ez egy portré volna,a megvilágított részek maradnának utoljára,ezek fénye

Selymezte fekete bőrét; én tettem volna rá egy fülbevalót,

Valami egyszerűt, jó aranyból,kontrasztképp, de ő nem viselt ékszert. Úgy képzeltem,hogy erős és édes illat árad belőle,mint egy mozdulatlan leopárdból, és a fej nem volt más, mint fenséges.

Amikor rám nézett, aztán másfele, udvariasan, mert az idegenek bámulása udvariatlanság, olyan volt,mint egy szobor, mint feketében Delacroix-tól A Szabadság, amint vezeti a népet – az enyhén dülledő szemfehérje, a metszett ébenszáj, a masszív felsőtest, benne egyszerre erő és nőiesség; de fokozatosan ezt is elnyelte az alkonyat,

kivéve a kirajzolódó arcélt és a megvilágított orcát, és azt gondoltam: Ó Szépség,te vagy a világ világa!”

Nem hallgattam a jó szóra, mikor azt tanácsolták, hogy a verseskötete végén lévő, a Nobel-díj átvételekor mondott beszédével kellene kezdeni ahhoz hogy jobban megértsük, magunkévá tegyük verseit.

Így utólag, nekem ez sem segített volna abban hogy jobban megszeressem Walcott kötetét.

Az ő stílusa nekem nyomott, teletömött, felsorolások tömkelege. Versei többsége nehéz – pár sor után, mindenféle elkalandozás nélkül az ember nem tudja, mit is olvasott. Lehetséges némi időt eltöltve szülőföldjén nagyobb megértéssel,türelemmel haladnánk; talán jobban sikerülne olvasni a sorok között.

A 18 versből háromban találtam meg azt, amit szeretek egy versben; köztük van a fent említett vers is.

Őszintén és kerülve mindenféle ragozást, nem ajánlom ezt a művet, akad bőven más, sokkal élvezhetőbb «remek» a polcokon.

A beszámolót írta : Puskás Judit