A láthatatlan kontinens megismerése - Mauritius

Jean-Marie Gustave Le Clézio: Raga - A láthatatlan kontinens megismerése című könyve.

"Afrikáról azt mondják,az elfeledett kontinens.

Óceánia nem más,mint a láthatatlan kontinens.

Láthatatlan,mert az utazók,akik elsőként arra merészkedtek,még csak észre sem vették,és mert manapság sem ismeri el a világ.Csupán egy átjáró,amely mintha ott sem lenne."

Az író megmagyarázza a szigetek partjainak komorságát,ellenségességét:

A hosszú utazást követően a kiéhezett tengerészek rávetették magukat az élelemre,ivóvízre,nőkre.Bárminemű ellenállást szigorúan büntettek (gyilkolás,földek tönkretétele,gyújtogatás), így idővel a szigetlakók inkább engedtek nekik csak hogy mentsék ami menthető.Idővel ha vitorlát láttak, olyan nagy lett a félelmük hogy bemenekültek az erdő sűrűjébe és onnan lesték, mikor távoznak hívatlan vendégeik.A félelmen és ellenségességen túl más "nem várt ajándékok" is kísérőjük lett: járványok, betegségek mint pl. kolera,spanyol nátha,skarlát,tuberkulózis.

Az Új-Hebridák elnéptelenedésének egyik oka és kétségkívül a még manapság is érezhető nyomasztó hangulat fő kiváltója a francia és angol gyarmatosítók által bevezetett kényszermunka volt, amelyet "blackbirding" néven emlegettek.1850-1903 a szigeteken,különösen Vanuatun bevett gyakorlatnak számított az emberi munkaerővel való kereskedelem ,mely nem volt más mint a rabszolgaság. Az ausztrál jogrendszer csak 1903-ban vetett véget hivatalosan ennek a gyakorlatnak.Ausztráliában a gyarmatosítók ezt a nevet adták a bennszülötteknek,amikor az unalom elűzése céljából embervadászatot rendeztek. A sydneyi politikus, Robert Towne vetette fel elsőként a munkaerő tömeges behozatalának elképzelését,miután a bennszülötteket megtizedelték és az életben maradtak is inkább megszöktek az ültetvényekről,hogy gyalogosan hazajussanak.Az első hivatalos blackbirder az ausztrál Benjamin Boyd volt,1847-ben, őt azonban sokan követték több nemzet fiai is.A rabszolga kereskedelmet 1830-tól kezdve tiltották Angliában és a legtöbb civilizált országban (Franciaországban 1848-tól) ezért a déli tengereket angol járőrhajók tartották megfigyelés alatt, hogy elfogják a rabszolga-kereskedőket.A blackbirding különös módon éppen akkor kapott lábra,amikor az amerikai polgárháborút követően leállt a rabszolga-kereskedelem Afrikával. Valójában a jogi szövegek ügyes kijátszásának köszönhető hogy létrejöhetett ez a szégyenletes gyakorlat. Érdekes módon éppen a rabszolgaság elleni amerikai kampány és polgárháború indította el a csendes-óceáni emberkereskedelmet. Miután az Egyesült Államok déli rabszolgatartó államaiban található ültetvények tönkrementek,a gyapot ára megduplázódott,ezért az ausztrálok kihasználták a helyzetet és gyapotültetvényeket hoztak létre saját kontinensük meleg éjhajlatú területein (Queenslandben, Brisbane környékén).A munkások toborzása hivatalosan megengedett volt.Minden "alkalmazott" aláírt egy szerződést,amely garantálta hogy havi 10 shilling fizetést kap és 12 havi munka után hazautazhat .

A valóság azonban teljesen más volt.A blackbirdek hajóin Fidzsi vagy Szamoa szigeteiről származó,kardokkal és puskákkal felfegyverzett harcosok utaztak,akik a toborzásért voltak felelősek.

Az Új-Hebridák illetve a Salamon és a Gilbert-szigetek lakóit ajándékokkal a hajóra csábították,majd elrabolták és eladták őket. Queenslandben vagy Fidzsin a gyapot és cukornádültetvények illetve Új-Kaledónia nikkelbányáiban fizetést a munkások csak nagy ritkán kaptak, és ha kaptak is,az arra volt elegendő hogy meglegyen a napi betevőjük. A 12 ledolgozott hónapot általában figyelmen kívül hagyták vagy ha mégis hazaengedték őket akkor a hajóparancsnok azt az utasítást kapta hogy az útjukba eső első szigeten tegyék ki őket. Számukra ez a kárhozat volt; mert vagy meghaltak vagy felszálltak egy újabb rabszolga-kereskedő hajóra. A későbbiekben a hajók legénysége rajtaütéseket szervezett az Új-Hebridák partjainál hogy minél több munkást szerezzenek.1878-1880 között felgyújtják és hadihajókról lövik a falvakat ezért a brit kormány kérésére egy vizsgálóbizottság jött létre Új-Kaledóniában hogy kiderítsék ki a felelős a túlkapásokért. Ám a francia hatóságok segítségével a vádlottakat még a tárgyalás kezdete előtt kiszabadítják a börtönből és engedélyt adnak hogy elhagyják a gyarmatot. Espiritu Santo szigeténél egy angol hadihajó a Rossario lövi a településeket,a felfegyverzett tengerészek pedig kivégzik a disznókat és tönkreteszik a szigetlakók földjeit,hogy így torolják meg a két blackbirderhajó, az Emily és a Clara elleni lázadást. 1880-ban az Efate-sziget északi részén lázadás tör ki, miután egy blackbirder hajó embereket rabol el,ám a lázadást pillanatok alatt vérbe folytja a Stanley nevű hadihajó,amely szétlövi a falvakat és felgyújtja az ültetvényeket. Ezeknek a tetteknek a legnagyobb részét a gyarmatokon működő igazságszolgáltatás büntetlenül hagyta. A melanézek vallomását nem fogadták el a brit birodalom bíróságain,mint ahogy annak idején az afrikai feketék vallomását sem fogadták el.

Egy alkalommal kivételt tettek egy túlélővel szemben,aki nem sokkal korábban tért át a keresztény hitre ám a bűnösöket ez alkalommal is felmentették de a tanú elbeszélése lassan elvitte a blackbirderek kegyetlenségének hírét Melanézia zárt világán túl. Anglia Markham parancsnokot bízta meg a munkavállalók sorsának kivizsgálásával.A közvélemény szemében az volt a borzalmak netovábbja amikor 1872-ben Ambae szigetén tett látogatásakor meggyilkolták Patterson püspököt,mert korábban egy hírhedt blackbirder papnak öltözve lépett a szigetre hogy így ejtsen foglyul rabszolgákat. Ezek az esetek nagy hatással voltak Viktória királynőre és még abban az évben megszavazták Londonban az emberrablást tiltó törvényt, amely törvényen kívül helyezett minden blackbirdert. A szörnyű emberkereskedelem azonban tovább virágzott és csak a csendes óceáni munkaügyi törvény 1903-ban Sydneyben történő elfogadása vetett véget az egész rendszernek, melyet nem is inkább humanitárius eszme vezényelt,hanem a félelem hogy a feketék létszáma vészesen emelkedni fog.

Matantaré és családja egy szebb,békésebb és éhezésmentesebb jövő reményében útra kelnek egy vitorlás halászcsónakon..A föld amelyet maguk mögött hagytak nem termett már semmit,a háború mindent elpusztított.

"A gyermekek és az öregek lassú halált haltak akár a szomjazó virágok."

Olyan sok volt a halott, hogy már arra sem vették a fáradtságot hogy elhantolják őket.A holttesteket kutyák és vaddisznók falták fel. Csontjaikat a hangyák fehérre tisztogatták.

Ahogy telnek a napok és a tenger is megmutatja erejét, úgy csökken a remény és nő a félelem, hogy valaha is még szárazföldet érezhetnek a lábuk alatt.

"Matantaré a jövőre gondol. Azt mondják Ragán nincs háború és éhínség. A hegytetőkről bőségben árad a víz és a föld olyan gazdag,hogy még egy kiszáradt bot is kihajt,ha elültetik. Elég félrehajtani a fák alsó ágait és máris ott terem egy vaddisznó, hogy felajánlkozzon a vadászok nyilai előtt. Arra gondol, mennyi földet fog bevetni,mennyi tarót és batátát fog ültetni hogy bőven legyen mit enniük."

Ahogy telnek a napok, a férfiak és az asszonyok bőrét megégette a nap,kiszárította a tengervíz. Matantaré teje elapadt. Kislánya bőre már éppolyan ráncos, mint egy öregasszonynak. Az egyik hajnalban azonban több hetes tengeri hányattatásaiknak vége szakad, mikor Matantaré megpillant egy szigetet. A férfiak minden erejüket megfeszítve evezni kezdenek..

"Raga olyan akár egy tengerben pihenő hosszú,fekete test. A csendes Raga, ahol a lankákat páfrányok és fák borítják, Raga,ahol a lávával tarkított hegycsúcsokat elnyelik a felhők. A titokzatos Raga, ahol félelemtől reszketve ők vágnak majd új utakat az eltűnt ősök sírjai közt."

Másnap korán reggel megkezdték a munkálatokat hogy minél hamarabb tulajdonukba vegyék a szigetet. A munkálatok megkezdése előtt azonban Tabitan, Matantaré férje imát mond az ősök szellemeinek hogy megengedjék nekik,az élőknek hogy letelepedjenek,hogy felássák a földet és elvessék a magokat.

"Amikor mindezzel már végeztek, már övék a föld. Nem azért hogy örökké a birtokukban legyen,hanem hogy az életüket és boldogságukat szolgálja. A halottak szellemei azért adták nekik a földet,hogy ne szakadjon meg a történelmük. A föld élőlény,amely velük él és velük hal meg. Olyan akár a bőrük,amely érez és vágyakozik."

Az író találkozik egy kivételes nővel, Charlotte Wèi Matansuè-val a szigeten, akinek hála fennmaradt a mai napig a fonott kosarak és a csavarpálma rostjából készült festett gyékények hagyománya valamint hogy a nők ezzel fizethessenek különféle árukért és szolgáltatásokért. Charlotte elmeséli saját sorsát is és több szájhagyomány útján megmaradt mesét is elmond.

"Raga az emlékezés szigete,a katasztrófák és gyilkos háborúk előtti idő szigete. Santo, Ambrym és Tanna szigetén az emlékeket fekete sziklákba,emlékművekbe vésték. Ragán az emlékeket a hegyek,a fák és a kristálytiszta vízesések szirtjei őrzik."

Engem teljesen magával ragadott az író műve, ahogy ugrál a történelmi tényeken,a szigeten élők hagyományain, saját illetve idegenvezetője vagy Charlotte nővér tapasztalatain és az általuk elmondott, nemesen egyszerű, de annál inkább szívbemarkoló "meséiken" vagy ahogy bepillantást kaphatunk a sziget életébe.

Sok kis foszlány amik a könyv végére kikerekednek és alkotnak egy egészet.

Más művét is el fogom olvasni.

J. M. Le Clézio a franciaországi Nizzában született,szülei az egykori francia gyarmatról, Mauritiusról származtak. Kisgyermekkorában Nigériába költöztek, ezeknek az úti élményeknek a hatására fogott a 7 éves kisfiú regényírásba. Később élt a brit szigetországban, az Egyesült Államokban, Bangkokban, Mexikóban és Panamában is. Marokkói feleségével jelenleg Új-Mexikó,a francia tengerpart és Mauritius között osztják meg életüket. Életműve közel 40 kötetet tesz ki, köztük tucatnyi regény, novelláskötet és esszégyűjtemény. 2008-ban irodalmi Nobel-díjat kapott.

Sajnálom hogy hosszúra sikeredett de szerettem volna átadni a könyv zamatát. Ha készen álltok rá, akkor olvassátok el de arra vigyázzatok hogy ez nem az a könyv, hogy csak úgy elkezdhetjük olvasni, erre a műre hangolódni kell...

A beszámolót írta: P.Judit