Kihalt házak – Venezuela

Miguel Otero Silva: Kihalt házak című regénye.

 

A dél-amerikai Venezuelával elég kevés kapcsolatunk van, nincsenek látványos karneválok, mint Braziliának és nem foci nagyhatalom. Pedig érdemes lenne nagyobb figyelmet fodítani egy országra, aminek legalább 2000 km karibi tengerpartja van. :-) 

Fővárosát, Caracast 1812-ben egy földrengés rombolta porig – a természet erőinek országformáló hatása a Kihalt házakban is feltűnik majd.

A gazdaság alapját a korai években a rabszolgaság adta. A spanyol hódítók megpróbálkoztak az indiánok dolgoztatásával, de végül inkább az afrikai rabszolgák behurcolása mellett döntöttek. A már így is sokszínű ország a II.világháború után vált még színesebbé az európaiak bevándorlásának köszönhetően,

Venezuela olajország, de az 1980-as évek előtti fellendülés önmagába zuhant az olajár csökkenésével. Puccsok váltották egymást és csak a 90-es évek vége felé választottak ismét működőképes kormányt (bár azóta is történtek politikai kilengések). A 2014-16-os válság során az olajár újabb zuhanása 181%-os inflációhoz vezetett, mivel az ország gazdasági alapja - a korábbi gazdasági katasztrófa ellenére – továbbra is a kőolaj maradt.

A nehézségek ellenére olyan gesztussal mutatják ki az irodalom iránti elkötelezettségüket, mint a a latin-amerikai irodalom Nobel-díjaként emlegetett Romulo Gallegos-díj, melyet 100.000 dollár értékben 1967 óta minden második évben adnak át Caracasban.

A díjat a dél-amerikai ország kormánya adományozza az 1884 és 1969 között élt Romulo Gallegos író, a XX. századi venezuelai irodalom meghatározó alakja, az ország egykori elnöke előtt tisztelegve. Az elismerést spanyol nyelven író szerzők kaphatják. Az elismerést korábban többek közt Mario Vargas Llosa, Gabriel Garcia Márquez és a mexikói Carlos Fuentes is megkapta.

A dél-amerikai irodalom klasszikusaira leginkább a mágikus realizmus jellemző: az állandó változás, a metamorfózis, a társadalmi keveredés az egész világon mindenhol jelen van. De legfőképpen Dél-Amerikában. Itt szinte bármi megtörténhet: nincsenek határok sem térben, sem időben, és főleg nem a képzeletben. Itt megtörténhet Kalman Barsy, aki 1942-ben született egy képzelt városban... Budapesten. Barsy Argentínában nőtt fel, most Puerto Ricóban él. Latin-amerikai író, legalábbis így mutatják be a lexikonok.

A venezuelai írók közül Miguel Otero Silva-t választottam, leginkább, mert az ő könyvét tudtam beszerezni – Oterot elég sokat fordították, több könyve is olvasható magyarul. És érdemes is olvasni!

Az író 1908 és 1985 között élt: író, újságíró, humorista, politikus.

A 30-as években közel állt hozzá a marxista gondolkodás, kommunistának tartották. Politikai gondolkodása miatt sokszor kellett Venezuelán kívül élnie, bejárta Dél-Amerikát. A II. világháború után eltávolodott a kommunista párttól, és az írásnak szentelte magát. Ekkor utazott Ortizba – a Kihalt házak helyszíne – és 1 évig a történetét kutatta. 1955-ben jelent meg a regény, mely azonnal több díjat is nyert.

Számomra meglepetés volt, mikor kiderült, hogy Ortiz valóságos – azt hittem, csak a mágikus realizmus megnyilvánulása, bár általánosan magában a regényben nemigen jelennek meg a mágikus realizmus elemei. De nem, Ortiz és a története valóságos! Legalábbis a lényege.

Ortiz, a valaha jobb napokat látott venezuelai kisváros láthatóan utolsó napjait éli: lakóit sárgaláz, malária tizedeli, kertjeit fölveri a gyom, falai közt gyíkok ütnek tanyát. Aki teheti, messzire menekül innen, csak a betegek és haldoklók maradnak: Ortizból lassan „kísértetváros” lesz. A regény hősének, Carmen Rosa szinte az egyetlen egészséges, szép, okos ember a városkában, a betegeskedők között. Próbál túlélni a múlt visszahúzó emlékei, a jelen iszonyata, a szerelmét lebíró halál ellenében: a regény a lány vőlegényének halálával kezdődik, innen pillantunk vissza a közeli és távolabbi múltba.

A lány végülis kitör, ami a városnak nem sikerül, szemben a természet alattomos erőivel (malária, járványok, földrengés) és az egyre leplezetlenebbül támadó emberi erőszakkal (a kormány elnyomása még az ilyen távoli végeken is). Otero Silva regénye nemcsak egy pusztuló világot búcsúztat: a haldokló városka ijesztő dermedtsége mögött ott morajlik már a század húszas éveiben megélénkülő társadalmi küzdelmek hullámverése s az új olajkutak felé meginduló ipari népvándorlás jövőt érlelő áramlása.

A személyes érzésem a regény olvasása során a szorongás volt, hiszen a város végzete nem átok, vagy tőlünk teljesen távolálló hatások sora: természeti csapások és diktatúra. Ez nem csak dél-amerikai találmány, sajnos Európában is előfordul.

Így a város betegségbe fulladása ijesztő és szomorú volt számomra – ugyanakkor szinte letehetetlenül beszippantja a regény az olvasót, a történet megfog és drukkolunk a szereplőknek. Kár, hogy csak 131 oldal.

A beszámolót írta: Szekeres Beáta