Americanah – Nigéria

Chimamanda Ngozi Adichie: Americanah című könyve.

A nigériai Chimamanda Ngozi Adichie három regénye közül az Americanah a második, amelyet olvastam. A könyv – mint az előző, Az aranyló fél napkorong – Kiss Árpád fordításában a SawaSawa kiadásában jelent meg Magyarországon 2016-ban. A három regény közül a Purple Hibiscus 2003-ban, a Half of a Yellow Sun 2006-ban, az Americanah pedig 2013-ban jött ki a nyomdából angol nyelven. A szerző számos díja jelzi, hogy az olvasók és a kritikusok is elismerik írásait. Adichie az Americanah-val elnyerte többek között a National Book Critics Circle díját. Regényei mellett 2009-ben egy novelláskötettel is jelentkezett. Az 1977-ben született Adichie 19 éves koráig Nigériában élt, majd az Egyesült Államokba költözött. Jelenleg az év felét szülőhazájában, a másikat Amerikában tölti. Ez a kettősség jól tükröződik a legutóbbi regényében is.

Nigériáról nem sokat tudtam korábban, mint hogy a jelentős afrikai állam a Guineai-öböl partján helyezkedik el, sok olaja van, s hajdan brit gyarmat volt. 1960 óta független szövetségi állam, többféle etnikum lakja. A polgárháború idején sokat hallottunk róluk a híradásokban. Nagy változásokat, tragédiákat éltek és élnek meg az ottaniak. Az olajban gazdag állam lakóinak jó része mélyszegénységben él, óriási a korrupció. A legutóbbi nemzetközi adatok szerint Nigéria 14. a világ „failed state” listáján, azaz nem működik az állam. Megdöbbentő, de ma a várható átlagéletkor ötven év alatt van. Jelenleg Nigéria észak-keleti részén kolerajárvánnyal küzdenek. Hivatalosan nálunk utazás szempontjából a fokozott biztonsági kockázatot jelentő térségek közé sorolják a terrorcselekmények, a bűnözés és korrupció, az emberrablások, a vallási feszültségek és a járvány miatt. Tehát az Adichie-regények világa a valóságban negatív irányú folyamatot él meg.

Az aranyló fél napkorong fő ideje a polgárháború, a biafrai függetlenedési küzdelem időszaka. Az Americanah a polgárháború utáni Nigériáról szól, az új hatalomról, a lehetőségekről, a változásokról.

amerci.jpg

Az Americanah cselekménye Nigériában, az USA-ban és Angliában játszódik. Két ember, Ifemelu és Obinze szerelmi történetét olvashatjuk, de a 21. század alapkérdéseiről is szól. Elfogadás vagy elkülönülés, önazonosság vagy önfeladás – mi a helyes út? Ráadásul erőteljesen érint faji és politikai kérdéseket: feketék és fehérek, Európa és Amerika problematikáját. Szól emberi érzelmekről, mélységekről, elvágyódásról és gyökerekről, az új helyzetben az egyén útkereséséről, meghasonlottságról, hatalomról és persze a pénzről – mindarról, ami egységessé teszi a világot; azaz mindannyiunk életéről.

A két főszereplő diákszerelme mély, szenvedélyes, mégis elszakadnak egymástól, hogy aztán visszataláljanak. Visszatalálnak? Vagy csak szeretnénk, hogy úgy legyen?

Közben élik a mindennapokat, hol küszködve, hol sikeresen, hol poklokra merülve. Ifemelu ösztöndíjasként Amerikába kerül – de munkavállalói engedély nélkül iszonyú traumákat él át. Aztán sikereket is. Az ő élete kapcsán tapasztalja meg az olvasó a mai (Obama hatalomra jutása időszakáig terjedő) Amerikát a maga „sokszínűségével” – politikai, faji, társadalmi jelenségeivel – együtt. Ifemelu megcsinálhatná a maga szerencséjét (sikeres blogger, előadásokat tart, hol gazdag barátja, hol vezető értelmiségi kapcsolatai vannak), végül több mint egy évtized után mégis visszamegy Nigériába. Nigériába, amely már nagyon más. Az emlékekben meglévő ízek, színek, élmények nem jönnek vissza, de valami ott tartja. De már „americanah” lett saját szülőhazájában.

Ifemelu diákszerelme, Obinze magas humán műveltségű, Amerika-rajongó, de vízumot a kiutazáshoz a szeptember 11-i események után nem kap, így az otthoni tanulmányai után Londonba megy. Vízuma lejártával is ott marad, feketén vállal munkát. Elkapják, kitoloncolják. Hazatérve a megváltozott Lagosban egy idő után telekügyletekkel egy újgazdag szolgálatába áll, s maga is tekintélyes vagyonra tesz szert. Közben családot alapít. Valami azonban belülről jelez, szeretne megőrizni valamit régi énjéből, még szerény marad, s elég jól látja a világot.

Mindkettőjüknek van hiányérzete – önmagukkal és a világgal kapcsolatban is. Ifemelu bátrabb, szókimondóbb, Obinze alkalmazkodóbb. Melyik út helyes? Még sokféle más út is van.

Adichie úgy ábrázol, hogy nem ítélkezik. Nincsenek egyértelmű figurák, nincsenek kinyilatkoztató igazságok.

Érdekes a regény szerkezete: párhuzamosan futó szálak térben és időben. Jelenből múltba vált, aztán vissza, egyik helyszínről a másikba – élesen, mégis követhetően. Adichie jó történetmesélő, jellemábrázoló készséggel meg-megosztva mutatja be a két fiatal életét, s mindeközben gondolataik, emlékeik nyomán megismerjük a múltjukat is. A történetmesélés közben Ifemelu blogbejegyzéseit is olvashatjuk. Látjuk a különböző korosztályú emberek alkalmazkodási vagy kitörési vágyát, problémáit, megoldásait, kudarcait és eredményeit. A legifjabbak egyike, az öngyilkosságot megkísérelt diák, Ifemelu unokaöccse azon kesereg, hogy nem beszéli az igbo nyelvet. Már nem tudja, ki ő valójában. Kik vagyunk? – ez az alapkérdés. A többiek is el-elbizonytalanodnak, világuk értékkategóriái – se Amerikában, se Nigériában, se Angliában – nem stabilak.

A regényben Adichie három kontinensen, három nagyon különböző történelmi, különböző társadalmi tagolódású országban mutatja be a faji kérdés hétköznapi megjelenéseit. A regényvilágban fontos szerepe van a nyelvnek, a bőrszínnek és – számunkra talán meglepő módon – a hajnak. Mindhárom földrajzi térségben az angol nyelvet beszélik. Az egykori brit gyarmat Nigériában a sokféle nemzeti/törzsi nyelven – Ifemelu családjában az igbo nyelven – kívül még otthon is a „nigériai angolt” használják. A lánynak az amerikai alkalmazkodáshoz és az új identitás kialakításához el kell sajátítania a nyelv sajátos amerikai változatát. Mert a szóhasználat, a hanglejtés árulkodó és beskatulyázó. Mint a haj is. (A történet egy szalonban Ifemelu hajfonatása ürügyén indul.) Az alkalmazkodáshoz hozzátartozik a hajegyenesítés, vagy éppen a fonatás. De a legmeghatározóbb szerepe a bőrszínnek van. A szereplők – fekete afrikaiak (de azok is hányféle árnyalatban!), fekete amerikaiak, fehér amerikaiak, akik szintén sokfélék világnézet, politikai szemlélet és egyéb szempontból. Ifemelu Amerikában „jön rá”, hogy ő fekete, hogy ott jelentése van a bőrszínnek. A faji kérdéssel kapcsolatban megtapasztalt helyzeteket a Fajszabadítás, avagy egy nem amerikai fekete különféle megfigyelései a (korábban négernek nevezett) fekete amerikaiakról címmel írt blogjában fejti ki. De a történetben magában is nemegyszer elő-előbukkan a téma. Így olvashatunk kényelmetlennek tűnő kérdéseket a faji előítéletről, egész apró, mindennapi mozzanatokkal, a bevándorlókról, a liberális világ sztereotípiáiról, a 20. század utolsó és a 21. század első évtizedéről, az egész új világról.

Adichie előző könyve, Az aranyló fél napkorong egyszerre történelmi és társadalmi, család- és fejlődésregény, amelyben megismertük, hogy a gyarmatosítóktól megszabadult Nigéria miként sodródott polgárháborúba, a szabadság mámorát hogyan váltotta fel a gyűlölet. Az Americanah ugyanennek az országnak időben további történetét, az új gazdasági elit kialakulását, a megváltozott helyzetet vetíti elénk. De azzal, hogy térben Nigériától távolabbra is kerülnek a hősök, a problematika is általánosabb. Mi európaiak, mi magyarok sok mindenben magunkra, saját világunkra ismerhetünk. Adichie nem didaktikus, nem oszt igazságokat. Megfigyel és megfigyeltet, árnyaltan ábrázol, sajátos elbeszélői stílusával, szerkesztésével úgy láttat magánéletet, kultúrát és hagyományt, történelmet és társadalmi (faji, bevándorlási és személyes) problémákat, hogy töprengésre késztet minket, olvasókat. És szembenézésre – a világgal és önmagunkkal.

Érdekes, jó könyv az Americanah, de ennél több is. Mély. Mindenkinek olvasnia kellene.

A beszámolót írta: L. Mészáros Irma