Ahol az igazságnál sokkal fontosabb a változatosság – Guyana

Pauline Melville: Napfogyatkozás Guyanában című könyve.

„Meghívok mindenkit szülőföldemre, a forró, száraz szavannákra, ahol az Amazonastól északra, a Kanaku-hegység mindkét oldalán indiánok élnek, a síkságokra, ahol – úgy mondják – az embereknek olyan kevés jut, hogy a szegény ember kutyájának a falhoz kell támaszkodnia, és össze kell szednie magát, hogy legyen ereje ugatni.”

Hát lehet ellenállni ilyen invitálásnak? Nem, nem lehet. Nem a szegény ember szegény kutyája vonzza az olvasót, hanem a távoli, titokzatos Guyana, melyet szeretne megismerni. Persze megismerni nem fogja, csak kóstolót kap belőle. De milyen kóstolót!

Az írónő sorait olvasva egyáltalán nem a szegénység jut az eszünkbe. Sőt, inkább az ellenkezője, a gazdagság. No, nem a tárgyiasult jómód, hanem a kötet nyelvi és tartalmi gazdagsága, mondhatni bujasága. Igen, ez találóbb szó rá. Mert a történet merő érzéki öröm és fájdalom. Beszéljünk bár a mindennapokról, melyeket átitatnak a guyanai emberek életét meghatározó mítoszok, vagy ejtsünk szót a mítoszokról, melyek nem választhatók el a mindennapoktól, a történet egyre csak burjánzik, egyik kép épül a másikra, egyik szereplő hozza magával a másikat. A szavannai forróságban látszólag szétfolyik a cselekmény, az egyik szál elhal, a másik befejezetlenül lóg a levegőben, ám ahogy haladunk előre a könyv lapjain, kezd összeállni a mozaik, hogy végül egységes egészként tündököljön fel előttünk.

Pauline Melville-nek köszönhetjük ezt a rendkívüli olvasmányélményt, aki negyvennyolc éves koráig jóformán csak színészként működött, aztán hipp-hopp, 1990-ben berobbant az irodalmi köztudatba első novelláskötetével, mellyel elnyerte a nemzetközösségi írók Guardian Fiction díját és a PEN/Macmillan Ezüst Toll díjat. Nem rossz kezdés! És a folytatás sem lett az, ahogy számos későbbi szakmai elismerése is mutatja.

Melville Guyanában, a Magyarországnál kétszer nagyobb országban született. Hiába hazája viszonylag nagy mérete, az erdőkkel és vizekkel tarkított területen épphogy háromnegyed millióan élnek. Karakán népek lehetnek, hisz 1966-ban kivívták a függetlenségüket, mivel előtte angol gyarmat volt a hazájuk, amit akkoriban Brit-Guyanának neveztek. Gondolom, ezt tudva senki sem csodálkozik azon, hogy Melville angol édesanya, és guyanai kevert, úgynevezett amerindián apa gyermeke.

Az írónő jelenleg Angliában él, de történetei egy része szülőföldjén játszódik. Ha nem ott, akkor pedig azt boncolgatja bennük, vajon mennyire tudnak népe gyermekei asszimilálódni egy idegen földrészen, országban és kultúrában.

Bármit és bármiről is ír, azt mesterien teszi. A sok elragadtatott vélemény közül Salman Rushdie-ét idézem: „Bátran és mély meggyőződéssel sorolom az utóbbi évek egészen eredeti hangvételű írói közé.”

Igen, a hangvétel az egyik, ami megragadott. A szókimondó, „csúnya” szavaktól sem ódzkodó írónő nem modernkedni akar használatukkal, nem divatból teszi: helye és funkciója van minden egyes szónak, kifejezésnek. Minden szavával és mondatával új világot tár fel előttünk. Egy tőlünk eltérő kultúrába, mindennapokba vezet el bennünket, ahol ebből következően máshogy értelmezik az életet, másképp gondolkodnak róla, mint mi, európaiak.

„Csak szólj, ha bármire szükséged van,… és én majd megmondom, hogyan legyél meg nélküle.” – ajánlja fel szolgálatait az egyik szereplő.

Nekem pontosan erre a regényre volt szükségem, és örülök, hogy senki sem mondta meg, hogyan legyek meg nélküle. Nem is mondhatta volna, mert ha egyszer elolvastuk, többé már nem leszünk meg nélküle.pauline_melville_napfogyatkozas_guyanaban.JPG

Őszintén szólva, én nem egyszer olvastam el, hanem háromszor, és még nem tudom, hányszor fogom. Másodszor azért olvastam el, mert először nem értettem teljesen a történetet, olyan sok szálon fut a cselekmény, annyi szereplője van és olyan – elsőre – kibogozhatatlan rokoni kapcsolatban állnak egymással. Akkor csak átengedtem magamon a hangulatát, az ízét, a zamatát. Másodszor már odafigyeltem, hogy ne csak az érzéseim vezessenek, teret adtam a józan eszemnek is.

Ezeket olvasva, lássuk be, nehéz mutatvány volt: „Danny szétnyitotta Beatrice karcsú lábát a földön, mint egy kívánságcsontot. Lassan ráereszkedett egész súlyával, úgy, hogy a lány a gyönyör csapdájában érezte magát… Beatrice testében apró elektromos áramok futottak egy sötét központ felé… Danny belemélyült, és körbe-körbemozgatta a csípőjét. Beatrice ezt olyannak érezte, mint amikor egy tanácstalan gyökér nedvességet keres a sötétben, hol erre, hol arra, mindig mélyebbre igyekezve… Danny érezte, hogy összehúzódik körülötte. Olyan volt, mintha elnyelné valami. Mintha Beatrice őt inná.”

Még akkor is gyorsabban ver a szívünk, ha tudjuk, hogy Beatrice és Danny édestestvérek. Előfordul az ilyesmi. A természet makacssága a társadalommal szemben. És ez a viszony maga a napfogyatkozás. Amikor a Hold és a Nap – melyek természetesen az ősidőkben emberek voltak – összeölelkezik, amikor egyik elfedi a másikat.

„Veszteség. Cserbenhagyás.” – tette hozzá a fiatalok édesanyja.

A vérfertőző viszonyt folytató testvéreket nem veti ki magából a közösség, bár mindenki örül, hogy nem az ő családjában történt a „baleset”. A falu szélén nyugodtan élhetnek egymással.

A testvérpár története a háló, mely egybefogja a cselekményt. Háló, melyben a többi szereplő hol jobban, hol rosszabbul boldogul a Rupununi vidéke szavannáin és őserdein. Napier, az Európából érkező jezsuita pap élvezi az ittlétet. Számos missziót alapít, melyeket időről-időre végiglátogat. Sok vapisianát és más törzseket keresztel meg, bérmál. De az atya elköveti azt a hibát, hogy a szökésre kényszerült szerelmespár nyomába ered.

„Napier atya érdeklődött, látta-e valaki Dannyt és Beatrice-t mostanában.

– Igen, a falu végében alszanak az egyik házban – felelt szélesen mosolyogva, segítőkészen egy öregember.

Megint esni kezdett, ők meg a szabadban álltak a vízzel átitatott talajon. Napier atya kérte, hogy azonnal vezessék oda hozzájuk.

– Mindjárt felébrednek. Várj egy kicsit – mondta az ember.

Napier atya órák múlva jött rá, hogy Danny és Beatrice egyáltalán nincsenek ott. Az öregember indián szokás szerint örömöt akart szerezni neki azzal, hogy azt mondta, amit ő hallani szeretett volna. Missziós papi szolgálatának évei alatt újra és újra lépre ment, és soha nem tudta megszokni.”

Végül persze megtalálja őket. Bár ne tette volna! Nem számolt Beatrice szenvedélyes szerelmével és bosszúszomjával, amikor elszakította tőle imádott bátyját.

Mindenkinek meglett a maga sorsa, s e sorsok kihatottak a következő generációkra. Danny házasságokba és alkoholizmusba menekült. Beatrice egészen Kanadáig szaladt, közös gyermeküket hátrahagyva nővérüknek. Ám hiába futottak, démonaik mindenhová elkísérték őket. Beatrice, már tehetős feleségként egy napon besétált a montreali Notre-Dame székesegyházba, s odabent: „…megszédült, és le kellett ülnie az egyik hátsó ülésre. A magas mennyezet legyezőboltozata a hazai erdők brazíliai zöldfáinak, mora- és pamutfáinak nagy, bolthajtásos katedrálisára emlékeztette. A feje fölött látva ezt a kővé merevedett, jéghideg erdőt, úgy érezte, ő is halott, és kővé változott.”

Nem ez a regény vége. Az immár nélkülük, mégis erős jelenlétükkel folytatódik. A buja növényzet, az állatsereglet, a színek, a formák, az ízek újabb és újabb, az előzményekből kiinduló történetekhez asszisztálnak. Ahol a racionalitás továbbra is értelmezhetetlen, ellenben a mítoszok kézzelfogható valóságok és örök életűek, míg a valóság mindig változik.

„A mese tanulsága? Figyelj, mielőtt belekezdtem volna, leraktam a lelkiismeretemet egy bokor alá, hogy semmiféle módon ne hátráltasson.

…Az emberek fordítva látják a dolgokat. Vegyük a fóbiákat. A pszichológusok a múltban keresnek magyarázatot ahelyett, hogy a jövőbe néznének. A fóbia: figyelmeztetés. Ha iszonyodsz attól, hogy fölmenj egy magas ház tetejére, ennek bizonyára oka van: az a sorsod, hogy lezuhanj egy ilyen helyről.

…Nagyanyám nem bízik az írásban. Azt mondja, az írás kitaláció. Még az olyan írás is, amely adatszerű kíván lenni, amely feltünteti egy ember születésének és halálának időpontját, valamifajta koholmány. Azt hiszed, hogy az ember élete két dátum közé van felakasztva, mint egy függőágy? Felakasztva a történelem közepén, minden látható alátámasztás nélkül? Kevés ahhoz egy élet, hogy megteremtsen valakit.” – mondja a regény narrátora. És még ezt is: „Ha szent akarsz lenni, élj mások kedve szerint, ha isten akarsz lenni, egyedül a magad kedve szerint élj. Ez az én mottóm.”

Mivel ez egy huszadik századi történet, könyvajánlóm végén ismét a narrátor nagyanyjának bölcsességét idézem:

„A rádióban tovább magyarázták, miképpen terjed ki évmilliók alatt a világegyetem a végtelenség felé, s húzódik össze további évmilliók alatt egyetlen szingularitássá.

– Nagyon lassú orgazmus – mondta nagyanyám elgondolkodva.”

Hát ezért olvastam el harmadszor is Pauline Melville Napfogyatkozás Guyanában című kötetét, és fogom még számtalanszor, hogy ilyen sorokra és gondolatokra bukkanjak, hogy szép lassan felfedezzem, ízlelgessem, és ne engedjem el soha többé sem a lelkemből, sem a gondolataimból. Tegyetek Ti is így, nagy örömötökre fog szolgálni!

A beszámolót írta: Gänszler Beáta