Minden hatalmat a szovjeteknek! - Szovjetunió
Jelizaveta Drabkina: Viharos esztendők
Jelizaveta Drabkina: Viharos esztendők című könyve.
A most következő könyvről kicsit félve számolok be, mert ma már nem illik a kommunizmusról, a bolsevizmusról beszélni. Az „átkosban” minden rossz volt és helytelen, vagy legalábbis ma ezt szokás mondani. Olvasás közben sok régi emlék tolult fel bennem, hiszen én még bőven a kommunista éra szülötte vagyok. Voltam kisdobos és úttörő, viseltem a kék, majd a vörös nyakkendőt, és voltam KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) tag. Nem váltottuk meg a világot, de egy csapat voltunk, összetartoztunk, és sok remek dolgot csináltunk együtt. Most egy olyan országot mutatok be, amely már nem is létezik, vagy legalábbis nem létezik abban a formában, ahogy én még megismertem. Ez pedig a Szovjetunió.
Írásom címe az a jelszó, melyet a Lenin vezette bolsevista párt tűzött zászlajára, s melynek égisze alatt megdöntötte a cárizmust. A hatalom fegyveres átvételére 1917. november 7-én (a régi Julianus naptár szerint október 26-án, ezért hívják októberi forradalomnak) került sor. Az első szovjet kormány még koalíciós kormány volt, de 1918-ban már csak bolsevikokból állt, akik (a gyorsan kirobbanó polgárháborúra hivatkozva) proletárdiktatúrát vezettek be.
Az ország, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, kommunista berendezkedésű állam volt. Fővárosa, illetve az ország gazdasági, közlekedési, oktatási, valamint politikai központja Moszkva volt. Az elégedetlen, mindig éhező nép 1917-ben megdöntötte a cárizmust, és a bolsevikok vették át a hatalmat. Az idősebbek még emlékeznek a történelemórán tanultakra, a Patyomkin páncélosra, a Téli Palota elleni rohamra, és sokunknak beugrik a kép, amikor az odesszai lépcsőkön egy babakocsi gurul lefele… A filmkocka a Patyomkin páncélos című filmből való. Az 1925-ben bemutatott fekete-fehér szovjet némafilm Szergej Mihajlovics Eisenstein filmrendező leghíresebb alkotása, és az 1905-ös forradalom egyik epizódját dolgozza fel erős kommunista propagandisztikus céllal. A megtörtént eseményt, a Patyomkin legénységének lázadását Eisenstein a forradalomról szóló nagy hatású filmeposszá alakította, amely csakhamar a filmtörténet klasszikus alkotásai közé emelkedett. A bolsevikok hatalomra kerülése után 1918-ban a szovjetek (tanácsok) összoroszországi kongresszusa tanácsköztársasággá kiáltotta ki Oroszországot. Az ezt követő polgárháború idején alakult meg az Ukrán SZSZK, a Belorusz SZSZK és a Kaukázusontúli Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság. 1922-ben Oroszország és e három másik szovjetköztársaság megalakította a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, azaz a Szovjetuniót. Azt az országot, amely majdnem 70 éves fennállása alatt jelentős hatalommá vált. 1985-től a Gorbacsov által megfogalmazott és meghirdetett nyitás (glasznoszty) és átalakítás (peresztrojka) politikájának hatására megkezdődött a Szovjetunió belső felbomlása, mely odavezetett, hogy a hatalmas közösség 1991. december 25-én megszűnt.
A fent említett forradalom egyik nagy harcosa volt Jelizaveta Drabkina, aki jelen volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom születésénél. Az írónő 1901. december 16-án született Brüsszelben. Édesapja Jakov Davidovics Drabkin, aki az illegalitásban számos nevet tudhatott magáénak; a legutolsó, ami aztán végleg rajta ragadt, a Szergej Ivanovics Guszev volt. Édesanyja Feodosiia Ilinichna Drabkina, aki szintén a bolsevik párt tagja és szorgos munkatársa volt. Lányuk, Jelizaveta 16 évesen csatlakozott a bolsevik párthoz, dolgozott a Központi Végrehajtó Bizottság elnökének titkáraként, és az ő nevéhez fűződik az első Komszomol (Össz-szövetségi Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség) szervezetek létrehozása. 1921-ben diplomát szerzett a kommunista egyetemen, a Szverdlovkán, mely nevét a kor egyik jelentős államférfijáról, Jakov Mihajlovics Szverdlovról kapta. Drabkina irodalmi pályafutása 33 évesen kezdődött; olyan regények fűződnek a nevéhez, mint az 1934-ben kiadott Haza, vagy a Viharos esztendők, melyről most én is írok, de említhetnénk még a Jégmező hőseit vagy a Téli napfordulót. Drabkina az ötvenes évek második felében írta a Viharos esztendőket, új történelemszemlélettel tekintve vissza a múltba, a kezdetekhez, hogy kiragadjon néhány felejthetetlen epizódot a sodró lendületű forradalmi eseményekből, hogy egy-egy megkapó portrét rajzoljon Leninről, Szverdlovról, Dzerzsinszkijről, Kalinyinról, Rosa Luxemburgról. Drabkina 1974. február 12-én halt meg hosszantartó, súlyos betegségben.
„Az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy rendkívüli esemény szemtanúja lehettem. Ismertem embereket, akiknek nevét és tetteit örökre beírták az emberiség történetébe”
– mondta.
Szembenézni a problémákkal – ez a múlt átértékelését is jelenti. A szovjet irodalom legnagyobb élményei vitathatatlanul a Nagy Októberi Szocialista Forradalom – összefonódva Lenin alakjával – és a Nagy Honvédő Háború voltak. Ez a könyv egy óriási bolsevista öndicséret arról, hogy milyen erős, okos és kitartó volt a szovjet nép, hogy képesek voltak véghezvinni azt a hihetetlen és senki által nem támogatott forradalmat, mely a cárizmus és az uralkodó elit megdöntéséhez vezetett. Drabkina bemutatja az akkori vezetőket, Lenint, Szverdlovot, de megjelenik a regényben Gorkij, a magyar Kun Béla és Szamuely Tibor. Szinte testközelből látjuk, érezzük az oldalt gombolt, magas nyakú inget viselő, erős, komoly hangon agitáló vezetőket, akik azt mondják, tűrjetek még és majd eljön a jobb világ. Ezek az emberek az Internacionálén nőttek fel, s szívvel–lélekkel hittek abban, hogy „Szerszámot hát az úri kézbe, s ide a jognak a felét!” A forradalom alatt, majd utána is az orosz nép, akik hitük szerint kivívták maguknak a szabadságot, arra vártak, hogy majd Nyugaton is fellángol a szocialista forradalom lángja.
Végigkísérjük Drabkinát és sorstársait a forradalom kezdetétől egészen a proletárdiktatúra megszületéséig, végigküzdjük vele, velük az ínséges időket, amikor a forradalom első évfordulóján, november hetedikén azért küzdenek, hogy minden moszkvai kaphasson meleg ebédet. A vörösbe öltözött városban olyan kiállítások várják a moszkvai embereket, mint A föld és a csillagok, Az ember anatómiája vagy a Van-e Isten és lélek? Mindenfelé bizottságok üléseztek és kidolgozták az ünnepi programot. A városi duma volt épületén megjelentek Marx kőbevésett szavai: „A vallás – ópium a nép számára.”
De ezen az úton rengeteg szenvedés jut osztályrészéül azoknak, akik a kommunista párthoz csatlakoznak, nincs kenyér, nincs tea, gyakorlatilag semmi nincs, csak fű és fakéreg. Néha van egy kis fekete liszt, egy kis ilyen-olyan dara vagy kása. Ezen tengődnek a fiatal harcosok, akik aztán a frontra mennek, hogy megvédjék orosz anyácskát. Olvashatunk a CSEKA-ról, ami A KGB (Állambiztonsági Bizottság) elődszervezeteinek egyike volt, s története 1917-ben kezdődött, amikor Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij vezetésével létrejött az Összoroszországi Különleges Bizottság, vagyis a Cseka.
Kettős érzésekkel küszködtem, miközben olvastam a könyvet. Egyrészt valahol jó volt visszaidézni a múltat, kicsit elnosztalgiázni a régi május elsejéken, a kisdobos és úttörő versenyeken, újra átélni a zánkai emlékeket…. Másrészt ott volt az erőszakos téeszesítés, a kötelező belépés a kommunista pártba, ami később már nem volt ugyan kötelező, de, ha nem léptél be, nem is nagyon érvényesültél az életben…
Ha összegeznem kellene, amiről olvastam, amit átéltem, hallottam és láttam, azt mondom, a régmúltat megszépíti az idő, s biztosan másként éltem meg én a dolgokat gyermekként, mint az, aki mondjuk valamiért a kommunista érában börtönben ült. De megtagadni mégsem lehet azokat az éveket, hiszen a múltunk volt ez is, s mint tudjuk, múlt nélkül nincs jövő.
A beszámolót írta: Orbán Erika
