Ngũgĩ wa Thiong’o: Dreams in a Time of War: A Childhood Memoir és In the House of the Interpreter: A Memoir c. könyvei.

Ngũgĩ wa Thiong’o 1938-ban született. Önéletrajzi regényeiben saját (gyerek-)szemével láttatja Kenya XX. századi történelmének néhány meghatározó mozzanatát.

Már egész pici korában nyomot hagytak benne az apja feleségeinél töltött esték, ahol sokat hallgatta a rokonság történeteit. Főleg bátyjai mesébe illő kalandjai ihlették meg későbbi pályája során.

A II. világháború idején a hírek angol nyelvű újságok formájában jutottak el családjához, ami miatt a kis Ngũgĩ hamar elhatározta, hogy mindenképpen iskolába szeretne járni, és megtanulni angolul. Szegénységük miatt azonban csak hosszú várakozás után tudtak iskolai egyenruhát venni. Furcsán érezhette magát, amikor életében most először volt cipő a lábán! A beíratkozás végül – bár nagy eseménynek számított – össze is zavarta a fiú személyiségét. Addigi élete során mindig édesanyja nevét viselte, az európai szemléletű iskolarendszerben azonban vezetéknevét az apja után jegyezték be.

Tété-Michel Kpomassie: An African in Greenland (Egy afrikai Grönlandon) című könyve.

A togói író valós kalandokon alapuló életrajzi könyve már cím alapján nagyon megfogott, és végig, ahogy életének legnagyobb kalandját írja le, magával ragadott.

Kpomassie 1941-ben született Togóban, és csak hat év általános iskolai tanulmányokat végzett el. Amikor hatéves volt, és kókuszdiót gyűjtött a dzsungelben, egy kígyó megijesztette, és leesett a fáról. Édesapja szentül hitte, hogy a kígyókultusz papnője által ajánlott orvoslat, miszerint ezek után 6 évig a dzsungelben kell élnie, segíteni fog kiheverni az átélt traumát. Ezután az időszak után olvasott egy könyvet Grönlandról, és rögtön a fejébe vette, hogy neki abba az országba kell utaznia. Nincsenek kígyók, és még vadászni is lehet abban az izgalmas országban. Miután erőre kapott, elmenekült otthonról, hogy elérje a kitűzött célját: eljusson valamilyen úton–módon Grönlandra, és azon belül is a legészakibb pontra.

Chimamanda Ngozi Adichie: Americanah című könyve.

A nigériai Chimamanda Ngozi Adichie három regénye közül az Americanah a második, amelyet olvastam. A könyv – mint az előző, Az aranyló fél napkorong – Kiss Árpád fordításában a SawaSawa kiadásában jelent meg Magyarországon 2016-ban. A három regény közül a Purple Hibiscus 2003-ban, a Half of a Yellow Sun 2006-ban, az Americanah pedig 2013-ban jött ki a nyomdából angol nyelven. A szerző számos díja jelzi, hogy az olvasók és a kritikusok is elismerik írásait. Adichie az Americanah-val elnyerte többek között a National Book Critics Circle díját. Regényei mellett 2009-ben egy novelláskötettel is jelentkezett. Az 1977-ben született Adichie 19 éves koráig Nigériában élt, majd az Egyesült Államokba költözött. Jelenleg az év felét szülőhazájában, a másikat Amerikában tölti. Ez a kettősség jól tükröződik a legutóbbi regényében is.

Nigériáról nem sokat tudtam korábban, mint hogy a jelentős afrikai állam a Guineai-öböl partján helyezkedik el, sok olaja van, s hajdan brit gyarmat volt. 1960 óta független szövetségi állam, többféle etnikum lakja. A polgárháború idején sokat hallottunk róluk a híradásokban. Nagy változásokat, tragédiákat éltek és élnek meg az ottaniak. Az olajban gazdag állam lakóinak jó része mélyszegénységben él, óriási a korrupció. A legutóbbi nemzetközi adatok szerint Nigéria 14. a világ „failed state” listáján, azaz nem működik az állam. Megdöbbentő, de ma a várható átlagéletkor ötven év alatt van. Jelenleg Nigéria észak-keleti részén kolerajárvánnyal küzdenek. Hivatalosan nálunk utazás szempontjából a fokozott biztonsági kockázatot jelentő térségek közé sorolják a terrorcselekmények, a bűnözés és korrupció, az emberrablások, a vallási feszültségek és a járvány miatt. Tehát az Adichie-regények világa a valóságban negatív irányú folyamatot él meg.

Sulaiman Addonia: The Consequences of Love (A szerelem következményei) című könyve.

A cím ne tévesszen meg senkit, itt nem Paolo Sorrentino 2004-ben megjelent pszicho-thrillerjéről van szó, hanem egy eritreai író regényéről, aki az 1980-as évek végének Szaud-Arábiájába repít minket képzeletünkben.

Eritrea Kelet-Afrikában található, jelenleg a világ egyik legszegényebb országaként tartják számon és túlélése nagyban függ a nemzetközi élelmiszer-segélyektől. A neve: Eritrea vöröset jelent, a Vörös-tengerre való hivatkozásként. Az országban évtizedeken keresztül dúlt a háború, angolok, olaszok, amerikaiak, szovjetek és a környező országok mind saját befolyásuk alá próbálták hajtani a területet. Függetlenségét 1993-ban mondták ki. Elszigeteltségét Észak-Koreához hasonlítják, a lakosságnak például nincs szabad hozzáférése az információhoz, az internet a kormány felügyelete alatt működik. Érdekesség, hogy az országnak nincsen hivatalos nyelve, 10 különböző nyelv van használatban.

John Bul Dau, Michael S. Sweeney: Istennek elege lett belőlünk című könyve.

Szudán, Afrika legnagyobb országa. Területe két és fél millió négyzetkilométer, nagyjából megfelel Nyugat-Európa területének. Függetlensége kivívásának évében, 1956-ban népszámlálást tartottak, mely szerint kevéssel több mint tízmillió lakosa, száztizennégy eltérő nyelvet beszélő, ötszázhetvenkét különböző törzshöz tartozott.

A szudáni „elveszett fiúk” egyike, John Bul Dau, a szerző, mindössze 12 éves volt, amikor a polgárháború feldúlta a falut, ahol élt, és szilánkjaira zúzta a dinkák pásztorkodásra és mezőgazdaságra épült ősrégi társadalmát. John visszaemlékezése a dinkák között töltött gyermekkorára, bemutatja az afrikai életformát és értékeket. Beszámolói a nehézségekről, éhezésről és a háborúról, az emberi ellenállás és jóság bizonyságai. Gyakran humoros történetei, az amerikai élethez való alkalmazkodásról pedig emlékeztetnek arra, hogy békésen is áthidalhatók kulturális különbözőségeink. Csendes büszkesége, igaz alázatossága, mély komolysága, kivételes bátorsága minden olvasót lenyűgöz.

Jean-Marie Gustave Le Clézio: Raga - A láthatatlan kontinens megismerése című könyve.

"Afrikáról azt mondják,az elfeledett kontinens.

Óceánia nem más,mint a láthatatlan kontinens.

Láthatatlan,mert az utazók,akik elsőként arra merészkedtek,még csak észre sem vették,és mert manapság sem ismeri el a világ.Csupán egy átjáró,amely mintha ott sem lenne."

Az író megmagyarázza a szigetek partjainak komorságát,ellenségességét:

A hosszú utazást követően a kiéhezett tengerészek rávetették magukat az élelemre,ivóvízre,nőkre.Bárminemű ellenállást szigorúan büntettek (gyilkolás,földek tönkretétele,gyújtogatás), így idővel a szigetlakók inkább engedtek nekik csak hogy mentsék ami menthető.Idővel ha vitorlát láttak, olyan nagy lett a félelmük hogy bemenekültek az erdő sűrűjébe és onnan lesték, mikor távoznak hívatlan vendégeik.A félelmen és ellenségességen túl más "nem várt ajándékok" is kísérőjük lett: járványok, betegségek mint pl. kolera,spanyol nátha,skarlát,tuberkulózis.

Monia Hejaiej: Behind Closed Doors című könyve.

Tunéziát azért választottam, mert szerettem volna egy arab országot is a többi vállalásom mellé. Nagyon megörültem neki, mikor váratlanul felszabadult, mivel egy jó ismerősöm is innen származik, akivel nyelvtanfolyamon ismerkedtem meg. Nagyon rendes srác, poénkodásával mindig feldobta a késő esti olaszórákat. Nemrég volt az esküvője otthon, Tunéziában, és bár szerelmi házasság, és a felesége nem hord semmiféle kendőt (nem is kötelező már náluk), a lakodalom a tunéziai arab hagyományoknak megfelelően hét napon át tartott, pont úgy, ahogy a választott könyvemben többször is utalnak rá.

A könyvválasztáshoz Ann Morgan listáját vettem alapul, és már épp megrendeltem volna BookDepository-n egy regényt, mikor megnéztem milyen hasonló könyveket ajánl a weboldal. Így találtam rá Monia Hejaiej könyvére, melyet magyarra így lehetne lefordítani: Zárt ajtók mögött: Tuniszi nők szóbeli narratívái. Rögtön felcsillant a szemem, hogy ez valami nagyon autentikus, emellett néprajzos tanulmányaim és feminista beállítódásom is arra ösztönöztek, hogy ezt a könyvet válasszam.

Alain Mabanckou: Törött Pohár című könyve.

Nehéz elkezdeni az összefoglalót, mert tele vagyok kettős érzésekkel. Eleve a könyvválasztás miatt is, mert bár az író Kongóban született, már francia állampolgár és bár a történet Kongóban játszódik, de témáját tekintve szerintem bármely más afrikai országban játszódhatna. Érdekes életutakat mutat be, de mégis inkább egy alkoholista zaklatott lelkivilágát ismerhetjük meg. Nincsenek mondatok, mintha egy hirtelen „brainstorming” lenne pár vesszővel és idézőjellel. Napokat mutat be, egyes szereplők életét, nekem mégis olyan érzésem volt, mintha egy hosszú gondolatmenet lenne az egész. A kihívás egyik érdekessége volt, és nem feltétlen pozitív értelemben.  Ha lehet ilyet írni, szerintem ez inkább fiús könyv, mint lányos.

Mariama Bâ: Scarlet Song című könyve.

A könyvek kiválasztásánál próbáltam figyelembe venni, hogy az adott országhoz legyen valami kötődésem, vagy már jártam ott vagy szeretnék eljutni oda, vagy kedves ismerősök emlékeztetnek az adott országra. Szenegálra amiatt esett a választásom, mert pár éve megismertem egy hihetetlenül jókedélyű szenegáli fiatalembert aki sok érdekes dolgot mesélt már a családjáról, apukájáról és annak három feleségéről, a 15 testvéréről illetve magáról az országáról.

Henning Mankell: Comédia infantil című könyve.

Bár született már Mozambikról egy nagyon jó írás, véletlenül nekem is a kezembe került egy kötet, ami esetleg mást is érdekelhet. Olvasnivalóból sosem elég, nem igaz?