Djibril Tamsir Niane: Szungyata, az oroszlán fia című könyve.

Bizton állíthatom, hogy a könyvkihívás nélkül ezt a könyvet sosem olvastam volna el. Mikor megvettem, még nem tudtam, és csak mikor kézbe vettem, akkor szembesültem vele, hogy ez egy versbe szedett történet. Nem rajongok annyira a verses elbeszélésekért és ezzel is nagyon megküzdöttem, aztán az utószónál meg is értettem, hogy miért. Nem eredeti fordítás, hanem francia fordításból származó; a franciák a verset is szokták prózában fordítani. Így a magyar fordító Szegő György próbálta a magyar fülhöz-szájhoz igazítani és népballadai jelleget kölcsönözni neki. Niane csak lejegyezte a történetet, egy névtelen szerző szájhagyomány útján fennmaradt elbeszélése alapján. A történet valós alapokon nyugszik.

A könyv felénél nagyjából élvezhetővé vált az olvasás is. A történet főhőse, Szungyata Kejta egészen 10 éves koráig nem tudott járni, ez a bénasága mentette meg az életét. Mikor a szosszók királya elfoglalta Nyánit, ahol élt, lemészárolt mindenkit, aki a családjából nem menekült el. Anyját csak a bivalyasszonynak hívták és a legcsúfabb asszony volt a faluban, akit mégis elvett a király második feleségként, mivel jósai szerint kivételes asszony, aki kivételes gyermekeket fog neki szülni. Az első feleség ki nem állhatta, emiatt kényszerült gyerekeivel elbujdosni, miután a király meghalt, pedig törvényes örökösének Szungyatát tette meg. 11 éves korában az eposz szerint apja jogarára támaszkodva állt fel, majd tanult meg járni. Ezután egy hosszú elbeszélés következik a megpróbáltatásairól és arról, hogyan lett a legjobb harcos a földjén, hogyan hódította vissza az országát, és lett minden nemzetek atyja ezzel.

A szájhagyomány képletesen azt mondja, hogy Szungyata felosztotta a világot, azaz meghatározta a társadalom különböző rétegeit, jogaikat és kötelességeiket. Mint hódítót, Nagy Sándorhoz hasonlították.

A mai mandinka népet, mint minden jelentős afrikai népet, több országba vetette a történelem a nyugat-afrikai térségben. A 18. században az európaiak megjelenésével, egyszeriben káosz támadt Afrikában, szétestek a királyságok és a birodalmak, és a termelőerők legjavát szétzüllesztette a rabszolga-kereskedelem.  1960-ban először francia, majd angol és portugál gyarmatok osztották fel egymás között mandinkákat, 9 különböző országra. Az Afrika-kutatók is különböző törzsekre bontották őket, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a saját országukban egyszerűen különböző tartományokban élnek és tájszólásban beszélnek. Olyan ez, mintha mondjuk valaki az írná, hogy a felvidéki magyarok nem magyarok.

Guineát északról Szenegál és Mali, keletről Elefántcsontpart, délről Libéria és Sierra Leone, délnyugatról az Atlanti-óceán és nyugatról Bissau-Guinea határolja. A lakosság 3 fő etnikai csoportra oszlik: fulbe 40%, mandinka 30%, szuszu 20%. A többi népcsoport (kpèlè, kissi, toma, baga) a lakosság 10%-át alkotják. Az ország hivatalos nyelve a francia, de beszélik még a volofot, a mandinkát és más törzsi nyelveket is. Vallások: muzulmán (szunnita) 88%, törzsi vallású 7%, keresztény 5%.

 A beszámolót írta: Nóra.