Juan Carlos Onetti: A hajógyár című könyve.

Ha őszinte akarok lenni, a választásom azért esett erre a dél-amerikai országra, mert más nem választotta. Gondoltam egy nagyot: ha találok magyarra lefordított regényt ebből az országból, bevállalom. Így találtam rá Juan Carlos Onetti regényére.

De nézzük csak, mit tudunk Urugayról. A Wikipédia segítségével a következő dolgokat tudtam meg: neve Uruguay-Keleti-Köztársaság, fővárosa Montevideo, hivatalos nyelve a spanyol. Az ország nyelve guarani nyelven azt jelenti: „a festett madarak folyója”.

Az első európaiak a 16. század elején érkeztek az országba, amely 1811-ig spanyol gyarmat volt. 1817-ben azonban a portugálok szállták meg Montevideót, 1821-től az önállósodó Brazília Cisplatina néven provinciává tette. A brazil uralom nem sokáig tartott, 1825-ben kiűzték a megszállókat, augusztus 25-én Uruguay önálló állam lett. Az őslakosokat, a Carrúa indiánokat szinte teljesen kiirtották, illetve asszimilálták.

A 19. század második felében a Hármas Szövetség Háborúja nyomta rá bélyegét Uruguay életére. A század végén nagy bevándorlási hullám kezdődött Európából – elsősorban Spanyolországból és Olaszországból –, és fellendült a gazdaság is. A 20. század elején Uruguay jóléti állammá lett, amelynek fejlettségi szintje elérte az európai államok szintjét. Politikai és gazdasági stabilitása miatt ebben az időszakban kezdték Uruguayt „Dél-Amerika Svájcaként” emlegetni – sőt, lakói ma is szívesen büszkélkednek ezzel a titulussal. A második világháború után az élelmiszerárak csökkenése visszavetette az uruguayi gazdaságot, az 1960-as évekre az egykor demokratikus Uruguayból katonai diktatúra lett – egészen 1984-ig.

Juan Carlos Onetti y Borges Montevideóban született 1909-ben. 1933-ban, a Terra-diktatúra kezdetén Argentínában telepedett le. 1939-ben tért vissza hazájába, a montevideói Marcha című baloldali lap szerkesztőjeként dolgozott. 1942-től ismét Argentínában élt a Reuters tudósítójaként. 1954-ben visszatért hazájába, s az uruguayi főváros önkormányzatánál a művészeti és irodalmi osztály munkatársa, vezetője volt. Az 1973. június 27-ei katonai hatalomátvételt követően baloldali nézeteiért bebörtönözték. A fogságból két év elteltével szabadult ki, 1975-ben Spanyolországban telepedett le, és ott élt haláláig, 1994-ig.

Hatalmas életműve hat nagyregényt, több kötetnyi novellát és kisregényt tartalmaz, ezek közül több magyarul is megjelent. A „spanyol Nobelt”, a Cervantes-díjat 1980-ban vehette át.

Úgy tartják, az 1961-ben írott A hajógyár a szerző legnépszerűbb regénye.

A szerző elmondása szerint egy valós kirándulás adta az ötletet a regény megírásához. A Buenos Aires-i kikötő déli dokkjaiban csavarogva egy csődbe jutott gyárba érkezett. A gyár vezetője végigvezette a teljesen elhagyatott, a bíróság által lepecsételt ajtajú üzemben, miközben végig úgy viselkedett, mintha a gyár működne. A hajdani luxusiroda romjai között jogi úton igyekezett megmenteni a vállalatot. Hazatérve írta meg a regényt.

Főhőse, Larsen, a „Hullagyűjtő” visszatér Santa Maríába, a szerzőnk által teremtett, félig mitikus városba. Bélyegneve onnan ered, hogy a városban örömtanyát működtetett már csak „hulla értékű” nőkkel. Az elhízott, ápolatlan férfi visszatér, hogy cégvezetői állást vállaljon egy hajógyárban. Egy nem létező hajógyárban, amely csődbe ment, omladozik, haldoklik. Munkások nincsenek, csak két alkalmazott, egy főmérnök, aki a soha meg nem épülő hajók terveivel foglalkozik, valamint egy könyvelő, aki a soha ki nem fizethető tartozásokat vezeti a főkönyvbe. A helyzet teljesen abszurd, számomra kafkai, minden sötét, reménytelen, folyton esik az eső. A gyárat szinte magunk előtt látjuk, törött ablakokon fúj be a szél, poros leveleket, számlákat sodor magával. Esik az eső, mindenhol sár van. Larsen nem az első cégvezetője ennek a nem működő gyárnak. Itt-ott említés történik az elődeiről is.

Az egész csak látszat, a gyár, a munka. Mindenki úgy csinál, mintha elhinné, hogy ez a valóság. Hogy a gyár majd újra működni fog, hogy a cégvezető fizetést fog kapni.

Az egyetlen valós jövedelmük abból származik, hogy ezt-azt eladogatnak a düledező raktárakból. Alkatrészeket, szerszámokat. Kell a pénz, hiszen Larsennek fenn kell tartania egy látszatot. Kitörési lehetőségként el akarja venni az eszelős gyáros félkegyelmű lányát. Ezért naponta ellátogat hozzá. A fülledt, buja filagóriában töltött órák jelentik a fényt, a reményt, sokszor az ott elfogyasztott tea és sütemény a napi egyetlen étkezést. Ha ez még mindig nem lenne elég, betekintést nyerhetünk az alkalmazottak otthonába is, és legyen elég annyi, hogy ott sem derűsebb a helyzet. A könyv nagyrészt Larsen érzéseit, belső monológjait közvetíti. Időnként, mintha egy jegyzőkönyvet olvasnánk, a narráció felveti annak lehetőségét is, hogy ez a dolog talán meg sem történt, esetleg nem így történt, valamint, hogy van-e bármi jelentősége mindannak, ami történt, vagy nem történt.

Annak ellenére, hogy ez egy meglehetősen nyomasztó könyv, nem jó érzés ebben a világban tartózkodni, mégsem az a könyv, aminek az olvasását fel lehetne adni. És nem is azért, mert annyira kíváncsi lettem volna, hogy vajon mi lesz ennek a történetnek a vége. Ami miatt A hajógyár mégis emlékezetes olvasmány, az a fogalmazás szépsége. Időnként hangosan felolvastam magamnak belőle mondatokat, hogy halljam is a kifejezés szépségét. Végezetül álljon itt egy idézet a könyvből:

„Mindenki tudja, hogy életünk merő komédiázás, az emberek képesek ezt bevallani, de változtatni nem tudnak rajta, mert azon kívül mindenkinek oltalmaznia kell még a maga személyes komédiáját is.”

A beszámolót írta: Joó Hanna

Kép: wikimedia