Ibrahim Farghali: The Smiles of the Saints című könyve.

Omán utolsó pillanatos vállalásom, szóval könyvem kiválasztásának fő kritériumai a gyors beszerezhetőség (Amazon, ebook) kevés oldalszám és az alacsony ár voltak kilenc másik könyv után. Így aztán sikerült olyan könyvet választanom, ami nagyrészt nem Ománban játszódik, hanem Egyiptomban. Az internetes kutakodást tehát nem úszhattam meg, lássuk hát, mit tud a Wikipedia Ománról:

Bár az Ománi Szultánság a térképen aprócska folt az Arab-félsziget nagy részét kitevő Szaúd-Arábia, a hasonló nagyságú Jemen és az Egyesült Arab Emírségek mellett, területe valójában három Magyarországot tesz ki, de lakossága csupán 4 millió fő, ami nem is csoda, hiszen területének nagy része sivatag, de hegyek és tengerpart is jutott neki bőven. Fővárosa Maszkat.

Már az i.e. 4. évezredben fejlett kultúrával rendelkezett, területét bő ezer éven át a perzsák uralták. A mai lakosok elődjei a háridzsiták, akik 8. századtól a 16. századig függetlenek voltak mindenféle nagyhatalomtól. Majd 140 éves portugál uralom következett 1508-tól, a gyarmati építészet emlékei ma is megtekinthetőek (pl Nakhal erőd). A portugálok kiűzése után az Oszmán Birodalomhoz tartozott, de 1741-ben sikerült függetlenné válnia. 1891-ben angol védnökség alá került, ez ellen a 20. század elején fellázadt, véres polgárháború következett és az ország évtizedekre két részre szakadt. 1970-ben egyesítette a reform nézeteket valló szultán a Maszkat és Omán Szultánságot az Ománi Imamátussal, megdöntve apja diktatórikus uralmát.

Hivatalos nyelve az arab, mint ahogy a lakosság döntő többsége is, de 60%-uk beszél angolul. 94%-ban muszlim hitűek. Gazdaságának alapja a kőolaj és a földgáz. Az oktatás és az egészségügy egyaránt kiemelkedő színvonalúak. Omán a kalandturizmus egyik úti célja (sivatagi terepjárós túrák), de az ökoturistákat is vonzza. Salalah városának környéke a tömjénfák hazája.

Ibrahim Farghali, választott könyvem írója ugyan nem Ománban született, hanem Egyiptomban 1967-ben, de gyerekkora egy részét itt töltötte és felnőttként is visszatért ide élni. Dolgozott is itt jó néhány évet, ahogy az Egyesült Arab Emirátusokban és Kuvaitban is. Újságíróként dolgozik (kritikus, kulturális szerkesztő). Ezen a regényen kívül három másikat, kettő novelláskötetet és egy útikönyvet jelentetett meg.

Irodalmi modelljének Saramagót tartja, és Dosztojevszkij magasságaiba igyekszik törni. Szeretne egy nagy gondolaton át több kisebbet kifejteni, egymás mellé helyezni különböző hangokat, stílusokat és olyan műveket létrehozni, melyeket újra- és újra elolvasnak, amelyek az elit és a közemberek számára is egyaránt élvezhetőek. Szemléletmódját, témáit formáló gyermekkori emlékeiről így vall:

 „A dubaii és főleg az ománi gyerekkoromnak köszönhető, ahol a kultúrát átitatják a szellemekről és dzsinnekről szóló történetek – a sivatagban található, amely a város nagy részét is kiteszi valójában – és a boszorkányság egyes elemei ugyanúgy a mindennapi élet részei. Teljesen normális volt például arról beszélni, hogy valaki találkozott egy kecskelábú férfival, miközben átkelt az úton. És ezek a dolgok nyilvánvalóan velem maradtak.”

The Smiles of the Saints című regénye 2004-ben jelent meg először arab nyelven, majd 2007-ben készült el az angol fordítás. Bár mindössze 140 oldal, nem nevezném kisregénynek. Egy család története rajzolódik ki benne. A jelenben csak rövid időt töltünk, a múlt szálainak a kibogozásán van a hangsúly. Szerelem és halál, barátság, ikrek rezdülései egymásra, a vallás elválasztó szerepe, bátorság és félelem, végzet és szabad akarat a fő motívumai a regénynek. Középpontjában a 20 éves Haneen áll, aki 15 évi párizsi tanulmányok után tér vissza az egyiptomi Mansourába. De nem ő a regény igazi főszereplője, hanem négy gyerekkori barát: anyja, Christine, aki katolikus vallású, majdnem apáca lett, és Haneen gyerekkorában meghalt vagy rejtélyesen eltűnt; apja, Rami, aki iszlám vallású; valamint Nadia:

„Nadia… Rami ikertestvére, aki Rami gondolatainak zaját hordja magával félelmetes érzékenységével és iker-sorsával.”

 … és Emad, egy rejtélyes gyermekkori barát, aki plátói szerelmet érzett Nadia iránt, fiatalon meghalt és szellemként tér vissza.

„Nadia… ő volt az egyik fő oka annak, hogy visszatértem a sötét alagútból ebbe a szegény életbe – láthatatlan szellemként, aki az éterben lebeg Nadia lelkének dallamain, melyeket senki sem hall.”

A regényben Emad, a kívülálló szellem és Nadia nézőpontja váltakozik Rami naplóbejegyzéseivel. A hangsúly mindenképp Rami és Christine kapcsolatán van, akik együtt nőttek fel, és már gyerekkorukban is összetartoztak a vallási különbségek dacára, hogy aztán eltávolodjanak, majd ismét közel kerüljenek egymáshoz, és végül elveszítsék egymást.

A zene és a költészet is fontos szerephez jut a szövegben. Megismerhetjük az összes fontosabb szereplő zenei ízlését, kedvenc verseit, idézeteit, emellett betekintést nyerhetünk a multikulturális Egyiptom (arabok, keresztények, ortodox vallású görögök) hetvenes-nyolcvanas évekbeli politikai zavargásoktól és vallási fanatikusoktól terhelt légkörébe, teszünk egy rövid kitekintést Párizsba és Dubaiba is.

A könyvet ajánlom elolvasásra, és nem elsősorban azért, mert az arab világról szól, hanem azért, mert tényleg egy jó könyv. Mi történt Christine-nel? Miért halt meg Emad? Miért küldenek egy ötéves gyereket egyedül Párizsba? Összeköti-e az életét Haneen zsidó származású szerelmével? Lehet-e boldog két különböző gyökerekkel rendelkező ember kapcsolata? Kérdések, melyekre az olvasó csak a könyv végén kap választ, vagy még akkor se.

A könyv vége fele járva, azt hittem, van még  vagy 5 oldal a regényből, de Rami egy elmélkedése után szerelemről, időről, halálról, már csak a mellékletek következtek, így elmélkedhettem tovább egymagam a rejtélyes címről és a megválaszolatlan kérdésekről, még vissza is lapoztam az elejére, és olyan részleteket is felfedeztem, amelyek felett először elsiklottam. Farghali tehát megugrotta a saját magának állított lécet, olyan művet alkotott, ami gondolkodásra és újraolvasásra késztet. 

A beszámolót írta. Bakó-Horváth Erika