Noah Gordon: Sámán című könyve.

Észak-Amerika földje mindazoké, akik valaha ott éltek, vagy Európából érkeztek oda kalandvágyból, annak reményében, hogy biztosítsák a család megélhetését, vagy éppen egy vallási közösség tagjaként. Sőt azoké is, akiket behurcolták Afrikából, hogy a legnehezebb fizikai munkát elvégezzék a fehér ember birtokain.

Mi európaiak eljutottuk odáig, hogy nagy bűntudattal ismerjük el: tönkretettünk, elpusztítottunk nem egy indián törzset, akik nem akartak behódolni a francia és angol adminisztrációnak. Kollektíve, mert a többség elfogadná a tettet, ha akkor élne.

Amikor kiválasztottam Noah Gordon könyvét, melyet az Európa Könyvkiadó már háromszor jelentetett meg, az a kíváncsiság vezérelt, hogy megéljem a művet olvasva e mardosó lelkiismeret-furdalást.

A szerzőről tudnotok kell, hogy körültekintően előkészítette regénye valósághálóját. Jelen orvos-regényében a szauk indiánok még meglévő kis közösségét felkeresve gyűjtötte a 19. századig visszanyúló történelmüket. A Vadnyugat hőskoráról sok legenda keringett, voltak szép és brutális történetek a fehér és az indián emberekről. Ebbe a regénybe is jutott.

Szóval mikor hatódtam meg először?  Mikor a vadnyugaton zötykölődő vonaton a kezdő részben egy süket orvos gyógyított.

A középkorig visszanyúló Cole család történetének második regényében egy fehér sámánnal találkozhatunk. Lenyűgöző volt számomra, ahogy az író a fehér kultúrában jól ismert orvos alakját átnemesítette az indiánok varázsló-gyógyítójává. Aprólékos részletességgel mutatta be a korabeli orvosi felkészítést, a szakmai együttműködést, de az indián gyógyító: Makva-Ikva és Rob J. Cole közös beavatkozásait is.

Igen, a világot egy orvos szemén keresztül az egyszerű lábtöréstől, a komplikált szülésen át, a boncolások, vagy éppen a nehezen megfékezhető járványok lefolyásán keresztül is meg lehet ismerni. 

A regény olvasása közben igencsak megható, ahogy az apa szikár egyszerűséggel akarja süket fiát elterelni az orvosi pályától. A Sámán névre hallgató kisfiú egy korai járvány szövődménye miatt hallását veszti. A belső küzdelem, ami a külvilág megértése, az önmaga elfogadása és elfogadtatása közben lejátszódik, előttünk zajlik. Két küzdőtársához: féltestvéréhez Alexhoz, és későbbi feleségéhez: Rachelhez minden felmerülő nehézség ellenére is ragaszkodik. Féltestvéréről már lemondott az egész család, de ő megmenti a katonai börtöntől és a lábüszköszödéstől.  Rachel zsidó származása miatt zsidó férjhez kényszerül, majd megözvegyülve két kis gyermekkel újabbra vár.  Sámán nem mond le róla sem, még ha a családjával kell is megküzdenie.

Nem tudom magamban eldönteni, a regény végiggondolását követően sem: apa vagy fia volt számomra a tiszteletre méltóbb. Mindenesetre értem, hogy a szerző mindkét szereplőből a hétköznapok hősét akarta kifaragni a western történetek megszokott stílusában.

Mindenképpen figyelemre méltó a mű, hiszen a hitelességet szolgáló kutató munka eredményeként sikerült egy egységes 19. századi vidéki amerikai társadalmat elém varázsolnia úgy, hogy közben folyamatosan tanúja lehettem a zökkenőknek Sámán szocializálódásában. Leszámítva az indiánok kiirtásának, és Makva- Ikva indián gyógyító brutális halálának visszafogott leírását, a szerző kerülte az emberi torzulások éles bírálatát. Sámán konfliktusait tompította, fel-és megoldotta, végül őt magát egy idilli vadnyugati lovas vágtával búcsúztatta.

Szépségesek  Illinois tájainak, vidéki településeinek hangulatos leírásai, brutális a a szauk falu népének kiirtásáról, vagy a polgárháborúról szóló történet.

És talán mindamellett, hogy tényleg ajánlom mindenkinek a regény elolvasását, figyelmeztetlek benneteket a jól érezhető bestseller szándékokra. Miben? A jellembeli tompításokat, az eltereléseket, amelyek a konfliktusok fel nem oldhatóságát, a bűnök évszázados rombolását hordozzák, a szerző meglépi. Minden megy a maga útján, mindenki elfogadja sorsát, még az amerikaias happy end émelygős záró dala is indián nyelven hangzik fel: Ti-la-ji ke-vi-ta-mu-ni i-no-ki, ki-te-na-ga-jo-szi. (Szellem, én szólok hozzád, áldj meg, kérlek.)

Tehát van-e lelkiismeret-furdalásom? Nincs. Nincs, mert a regény nem tudott a lelkem mélyére kaparni az európaiak indián kultúrát kiirtó viselkedése miatt. Az író inkább heroizál, pedig ránk fér mindig, hogy ha valaki emlékeztet bennünket közös bűneinkre.

A beszámolót írta: K.E.A.