Philip Gourevitch: We wish you to inform you that tomorrow we will be killed with our families című könyve.

Ruanda az egyik legkisebb afrikai ország. Közép-Kelet-Afrikában található. Ugandával, Tanzániával, Burundival és Kongóval határos. Három nemzetiség él együtt: a hutu, a tutsi és a twa. Mai napig kérdéses a hutuk és a tutsik származása. A hutu származásúak vannak többségben. A hutu és tutsi származásúak között konfliktusok sorozata áll. Az egyik ilyen volt a ruandai népirtás.

1994-ben a kormány elindított egy kampányt a tutsi nemzetiségűek ellen. A hutu többség emberek millióit ölte meg az elkövetkező néhány hónapban. A hutuk nem tiszteltek vallást, templomokba is betörtek, hiába kerestek az emberek menedéket a vallásban. Nem kíméltek sem gyerekeket, sem nőket.

Az író, Philip Gourevitch amerikai szerző, a ruandai fajirtást mutatja be túlélők történetei alapján. Számomra a legérdekesebbek Paul Rusesabagina hőstettei, aki a hoteljében szállást biztosított tutsi menekülteknek. Igaz, Paul hutu volt, de felesége tusti származású. Paul pénzzel és alkohollal kenyerezett le befolyásos embereket, ennek köszönhetően megmentett több ezer hutut. A könyvben bemutatásra kerül, hogy mi állt hőstettei mögött: egyszerűen azt gondolta, ez volt a legemberibb, amit tehetett, és maga Paul azt hitte, mindenki így cselekszik, segíti a másikat. Habár ez nem így történt.

A népirtás családokat rombolt szét, hiszen sok volt a vegyes házasság. Annyira elfajultak a vérengzések, hogy sokszor a hutu származásúak nem támogatták és segítették tutsi rokonaikat, hanem amikor a hutuk segítségért fordultak tutsi rokonaikhoz, azok rájuk csapták az ajtót. Igaz, a fordítottjára is volt példa. A népirtás után egy orvos képtelen volt ellátni egy hutu katonát, akiről tudta, hogy több ember vére ragad a kezéhez. De tegyük fel a kérdést: mi mit tettünk volna? Őszintén bevallva lehet, hogy mi sem tudnánk egy olyan emberen segíteni, aki akár valamelyik családtagunk haláláért felelős lehet.

Szomorú szembenézni azzal, hogy a modern világban ilyen fajta gyűlölet tud eluralkodni az embereken. És hogy egy kormány ilyen gyűlöletkampányt tud kiépíteni, ami ráveszi az embereket arra, hogy egymás ellen forduljanak.

Sokáig más országok nem avatkoztak be a helyi eseményekbe. Sőt, egyes országok támogatták is, pl. a francia állam. Majd egyre erősödött a hutuk fölénye, és egyre nehezebbé vált a tutsik megsegítése és kimenekítése az övezetből. Illetve a hutuk jól kiépített rádió- és kommunikációs hálózatainak köszönhetően előnyt szereztek. A külföldi országok nem szívesen léptek be a konfliktusba, Amerika attól tartott, hogy megismétlődnek a Szomáliában történtek.

A We wish you to inform you that tomorrow we will be killed with our families az egyik leghosszabb című könyv (lehet, hogy a kihíváson belül a leghosszabb című könyv), aminek a címe egy levélből származik, amit Pastor Elizaphan Ntakirutimana írt, aki elárulta több száz tutsi tartózkodási helyét, így halálukat okozva. Az író részletekbe menően beszámol a ruandai népirtásról és az utána történő gazdasági újjáépítésről, hiszen városok haltak ki. Igaz, nem időrendi sorrendben mutatja be a történetet, ami érdekessé teszi a könyvet.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik érdeklődnek a történelem iránt, azoknak, akik nem rettenek meg egy nemzet lemészárlását leíró történettől, akiket érdekel az afrikai kultúra, a túlélők történetei, a tettesek sorsa.

Számomra szomorú volt olvasni, hogy egy ilyen esemény bekövetkezhetett a modern világban. És leginkább akkor rázott ki a hideg, amikor az író olyan helyeket mutat be, ahol még a halottakat el se temették és mindenhol csontvázak hevertek, ruhamaradványokkal borítva a csontokat. Elkeserítő, hogy a hutuk felsőbbrendűsége odáig terjedt, hogy a gyermekeket, sőt a csecsemőket sem kímélték.