Jonas Jonasson: Az ​analfabéta, aki tudott számolni című könyve.

A legviccesebb könyv, amit valaha olvastam. Akkora csavarok vannak benne, hogy lehetetlen letenni és közben - csak hogy stílusos maradj, Svédországról lévén szó - lefejelsz egy ikeás asztalt, mert ezt már nem bírod idegekkel. :D

Mircea Eliade: Youth without youth című könyve.

Néhány mondat arról, hogyan találkoztam ezzel a regénnyel. Romániát választottam a román barátaim miatt. Nem ismertem senkit Romániából személyesen, amíg ki nem költöztem Londonba. Amikor idekerültem, egyedül, mint a kisujjam, valamire is használható nyelvtudás nélkül, nem kell magyaráznom, nem éreztem túl jól magam a bőrömben. Dolgozni kezdtem, román kollégáim azonnal a szárnyaik alá vettek, ki tudja, miért. A rengeteg segítség, biztatás mellett izgalmas, tartalmas beszélgetéseink voltak mindenről: politika, vallás, irodalom, munkahelyi pletyka, stb. Igen, ez utóbbi különösen izgalmas volt.

Sylwia Chutnik: Női zsebatlasz című könyve.

„Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki. - Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát.”

A mondást a lengyel köznemesek találták ki a 16. vagy a 18. században, akik felismerték, hogy a két ország ugyanolyan berendezkedésű: mindkettő egy nemesi köztársaság, olyan parlamenti rendszer, melyet elvileg a köznemesség irányít ,valamint a lengyel és magyar köznemesek életmódja is hasonló: ugyanolyan fegyvert használnak és ugyanolyan harcmodor szerint küzdenek.Emellett ugyancsak szeretik a jó bort (amit a középkortól fogva Magyarországról importáltak), ez pedig ugyanolyan vérmérsékletet eredményez mindkettőjüknél. A mondás Magyarországon csak a 19. század végén lett ismert, általánosan elterjedt a nemesség körein kívül is. Két másik nép történelmi barátságáról nem ismeretes hasonlóan közismert vers.

 Jelizaveta Drabkina: Viharos esztendők című könyve.

A most következő könyvről kicsit félve számolok be, mert ma már nem illik a kommunizmusról, a bolsevizmusról beszélni. Az „átkosban” minden rossz volt és helytelen, vagy legalábbis ma ezt szokás mondani. Olvasás közben sok régi emlék tolult fel bennem, hiszen én még bőven a kommunista éra szülötte vagyok. Voltam kisdobos és úttörő, viseltem a kék, majd a vörös nyakkendőt, és voltam KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) tag. Nem váltottuk meg a világot, de egy csapat voltunk, összetartoztunk, és sok remek dolgot csináltunk együtt. Most egy olyan országot mutatok be, amely már nem is létezik, vagy legalábbis nem létezik abban a formában, ahogy én még megismertem. Ez pedig a Szovjetunió.

Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet című könyve.

A nyáron rátaláltam erre a kihívásra, és úgy éreztem, mintha rám szabták volna. A könyvespolcaimon sorakozó könyvek között képviselteti magát szinte minden stílus, kor, kategória, de legfeljebb talán tíz különböző ország. A kihívástól megkaptam a szükséges motivációt, hogy új írókat ismerjek meg olyan országokból, melyeknek a kultúráját és történelmét csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerem. A választásom két másik ország mellett Írországra esett.

Bart Moeyaert: Broere című könyve.

Belgium számomra az örök szerelem, a második otthonom, ahol az unokatestvéreim és azok gyerekei élnek, ahová még az átkosban is kimehettünk a családi kötelék miatt, és akik miatt beszélek flamandul és hollandul. 

Belgium sok mindent adott nem csak nekünk, hanem a világnak is: a csipkét, a sült krumplit. Brüsszel pedig Európa központja.

Herman Koch: A vacsora című könyve.

Matróz, manöken, klumpa, jacht – pár példa arra, hogy a magyar nyelvben is vannak holland eredetű jövevényszavaink. Hogy klasszikust idézzek: mit kaptunk mi a hollandoktól a jövevényszavainkon kívül? Például a sajtot, ami számomra a legfontosabb. Biztos nagyon sok szubjektív dolgot fel tudnék még sorolni, de csak annyit mondanék, hogy mindenki menjen el, nézze meg az országot, ne elégedjék meg a Wikipédia leírásával. De ne hagyd otthon az esernyődet, gumicsizmádat!

Maurice Druon: Az elátkozott királyok (hétkötetes történelmi regénysorozat)

„Ez az eredeti Trónok harca.” (George R. R. Martin)

Azt hiszem, Franciaországot nem kell bemutatnom, mindenki ismeri. Én nem különösen kedvelem, nekem a franciák túlságosan fennhordják az orrukat, és felszínesek. Ugyanakkor van pár dolog, amivel nagyon tudok azonosulni: például ilyen a kávéházi reggelizés. Hogy mindig stílusosan vannak felöltözve. Versailles-i pompát. Viszont meglepett, hogy az országnak nincs címere.

Sota Rusztaveli: A tigrisbőrös lovag című könyve.

Rusztaveli eposza nem könnyű olvasmány, viszont a klasszikus irodalom és a művészetek kedvelői örömmel fogják kézbe venni; verssorai között morális tanulság rejlik és esztétikailag is élményt nyújt.

A kerettörténetet – a haldokló király lánya megkéri szerelmét, hogy kutassa fel a bús tigrisbőrös lovagot apjának – számos élettörténet és mese gazdagítja, amelyek végül valamilyen módon mind egymáshoz kapcsolódnak, akárcsak a főhősök sorsa. Rusztaveli műve a barátság, hűség és szerelem himnusza, mely nem nélkülöz mesés elemeket és izgalmakat – vajon mi bántja a lovagot? Lesz/lehet női uralkodója Arábiának? Ki nem éli túl a küzdelmeket?

Zlata Filipović: Zlata naplója című könyve.

Miért ez az ország, ez a könyv?

Az alapötlet az volt, hogy ha már kihívás, akkor eredetiben olvassak. Bosznia egy közeli ország, ismerem a nyelvet és kézenfekvő választásnak tűnt. A könyvet Ann Morgan listáján találtam és azért választottam, mert egyrészt kortárs mű (olyannyira, hogy a szerző velem egykorú :-) ), másrészt mert az ismert boszniai írók jelentős regényeit már olvastam (pl. kötelező olvasmányként).

Miután kiválasztottam a könyvet, rá kellett jönnöm, hogy csak francia nyelven adták ki, ezen kívül megtaláltam még angol, magyar és szlovén fordításban. Ezek közül a magyart sikerült leggyorsabban beszerezni, úgyhogy azt olvastam el.