Mircea Eliade: Youth without youth című könyve.

Néhány mondat arról, hogyan találkoztam ezzel a regénnyel. Romániát választottam a román barátaim miatt. Nem ismertem senkit Romániából személyesen, amíg ki nem költöztem Londonba. Amikor idekerültem, egyedül, mint a kisujjam, valamire is használható nyelvtudás nélkül, nem kell magyaráznom, nem éreztem túl jól magam a bőrömben. Dolgozni kezdtem, román kollégáim azonnal a szárnyaik alá vettek, ki tudja, miért. A rengeteg segítség, biztatás mellett izgalmas, tartalmas beszélgetéseink voltak mindenről: politika, vallás, irodalom, munkahelyi pletyka, stb. Igen, ez utóbbi különösen izgalmas volt.

Kép: Wikimedia

És akkor jött az a nap, amikor egy könyvet ajánlottak nekem, hogy feltétlen olvassam el. Bár akkor még nem tudtam, de ez a nap megváltoztatta az életem. Oké, ez így ebben a formában egyáltalán nem igaz, de bárcsak beleláthattam volna a fejetekbe, amikor ezt olvastátok!

Na de félre a viccel. Valóban így találkoztam ezzel a regénnyel, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Coppola által rendezett filmet láttam először. Nagyon jó. Remélem, nem követek el nagy szentségtörést, amikor ezt írom, de ez azon fehér holló ritka esetek egyike, amikor a film igen közel van a könyvhöz. Természetesen a könyv is a kezembe került, mert a film után egyszerűen el kellett olvasnom.

Tehát az író és a regény. Vajon miről ír az az ember, aki nyolc nyelven beszél folyékonyan, köztük szankszritul is? Vajon miről ír az az ember, aki Kalkuttában tanul filozófiát, majd onnan hazatérve EGYIK doktori disszertációját a jógáról írja? Vajon miről ír az a vallástörténész, aki a chicagói egyetem egyik professzoraként keresi kenyerét? Mindezekről egyben. Történelem, okkultizmus és teológia, kevesebb, mint száz oldalban. Egy zseniálisan kitalált történet, ami tökéletesen körülölel egy olyan életérzést, amellyel életünk egy bizonyos pontján szinte mindannyian találkozunk. Öregedik a testünk. Lassulnak a gondolataink. És eljön a pillanat, amikor azt érezzük, testünk cserben hagyja szellemünk. Már nem szolgál jól, elkopott, elfáradt. És ezzel együtt érkeznek különböző kérdések is. Dominic Matei, a zseni tudós számára az a kérdés, hogy mit ér a több évtizednyi kutatása, élete munkája, ha nem sikerült befejeznie, igazából elérnie semmit. Nem sikerült megtalálnia az ősnyelvet, amelyből minden emberi nyelv eredeztethető.

A könyv kezdetén már hetven éves és a szenilitás jeleit fedezi fel önmagán. Öngyilkosságot tervez, lehetőleg távol otthonától, ezért vonatra ül és Bukarestbe utazik. Húsvét van, a feltámadás, újjászületés ünnepe. De Dominic számára úgy tűnik, már nincs jövő, ahogy öregesen lépdel az úton. Ám ekkor hirtelen zivatar érkezik, és villám csap le, villám csap Dominicbe, aki azonnal összeesik. Még lélegzik, ezért kórházba szállítják. Összeégett testét tetőtől talpig bekötözik, így sokáig nem vehető észre a csoda, ami történik. Dominic teste, elméje, szelleme fiatalodik, soha nem tapasztalt magasságokban szárnyal. Telepatikus úton tanul majd új nyelveket, egy könyvet pedig elég néhány percig a kezében tartania, hogy tudja a tartalmát.

Második esély. Vajon hányan szerettünk volna már kapni az élettől még egy esélyt, vajon hányszor lett elsuttogva az idők során, ha még egyszer megint fiatal lehetnék? Vagy még inkább, ha a mai eszemmel lennék megint fiatal? Vajon Dominic mit kezd ezzel az egyedülálló eséllyel? Lehet, hogy ez nemcsak tőle fog függni? 1938-at írunk, és ilyen kaliberű esemény nem maradhat sokáig titokban háborús időkben. Megkezdődik Dominic évekig tartó menekülése a nácik elől, akik a magasabb rendű embert látják benne, és kísérleteket akarnak. A történet Svájcba, Indiába, Máltára visz bennünket.

Egy kevés dologhoz hasonlítható szerelmi szálon keresztül pedig időutazunk, történetek kerülnek a felszínre i.sz. 700-ból. Reinkarnáció és szimbolizmus teszi még a regényt ellenállhatatlanul izgalmassá és nem könnyű olvasmánnyá. Azok számára ajánlom, akik szeretnek gondolkodni, filozofálni az időről, vallásokról, megbánt döntésekről.

A beszámolót írta: Veres Krisztina