Monia Hejaiej: Behind Closed Doors című könyve.

Tunéziát azért választottam, mert szerettem volna egy arab országot is a többi vállalásom mellé. Nagyon megörültem neki, mikor váratlanul felszabadult, mivel egy jó ismerősöm is innen származik, akivel nyelvtanfolyamon ismerkedtem meg. Nagyon rendes srác, poénkodásával mindig feldobta a késő esti olaszórákat. Nemrég volt az esküvője otthon, Tunéziában, és bár szerelmi házasság, és a felesége nem hord semmiféle kendőt (nem is kötelező már náluk), a lakodalom a tunéziai arab hagyományoknak megfelelően hét napon át tartott, pont úgy, ahogy a választott könyvemben többször is utalnak rá.

A könyvválasztáshoz Ann Morgan listáját vettem alapul, és már épp megrendeltem volna BookDepository-n egy regényt, mikor megnéztem milyen hasonló könyveket ajánl a weboldal. Így találtam rá Monia Hejaiej könyvére, melyet magyarra így lehetne lefordítani: Zárt ajtók mögött: Tuniszi nők szóbeli narratívái. Rögtön felcsillant a szemem, hogy ez valami nagyon autentikus, emellett néprajzos tanulmányaim és feminista beállítódásom is arra ösztönöztek, hogy ezt a könyvet válasszam.

A 90 oldalas, szakdolgozatnak is beillő bevezető feladta nekem a leckét, de egyrészt rám fért, hogy olvassak valami olvasmányosan tudományosat, másrészt a téma ismertetése és a mesélők hátterének bemutatása nélkül ez a gyűjtemény is csak az Ezeregyéjszaka meséinek újabb változata lett volna, ami szép és jó, de önmagában tömény, európai szemmel nézve sokszor furcsa és semmitmondó.

Ahogy a szerző vall róla:

„Ez a mű kora gyermekkori emlékeimben gyökeredzik. A tuniszi medina (vagy óváros) zárt világában születtem és nőttem fel, mely még nem vesztette el ráérős városi vonzerejét és eleganciáját. Még mindig bennem élnek az akkor számomra olyan egységesnek tűnő univerzum gyermekmeséinek nyomai, melyek álomba ringattak gyermekkoromban. Emlékszem „csak felnőtteknek” szóló mesetöredékekre is, melyeket akkor hallgattam ki, mikor a nők által uralt ezoterikus területre merészkedtem.”

Hejaiej cáfolja a nyugati gondolkodás azon kliséjét, hogy az iszlám társadalom elnyomná a nőket. Kötetével azt igyekszik bebizonyítani, hogy a nők a meséléssel megtaláltak egy önkifejezési formát. A férfi történetmesélés a 19. század elejétől az 1960-as évekig professzionális művészetnek számított, jellemzően nyilvános helyeken (pl. kávéházakban) zajlott, csak férfiak jelenlétében. A férfi történetek tárgya: régi arab legendák, eposzok, megtörténtnek hitt események. Ezeket komolyabbnak vélik és lenézik a női műfajokat, melyek nem mentesek a mesés elemektől. Tunézia 1956-os függetlensége óta a kormány az írott kultúrát helyezte előtérbe, azonban a 70-es évektől próbálták mesterséges körülmények között életben tartani a folklórt. A női mesélők a zárt ajtók mögött megúszták az aktuálpolitikai beavatkozásokat, szerencsére.

A régebbi időkben a tunéziai nők többsége írástudatlan volt, így a történetmesélés volt számukra az önkifejezés egyik legfontosabb módja. Mivel a 70-es, 80-as évek óta a nők tanultabbak, olvasnak magazinokat, elbeszéléseket, verseket, így a történetmesélésnek már nincs akkora jelentősége. De az idősebb generáció tagjai igyekszenek életben tartani. Ünnepségek alkalmával (körülmetélés, eljegyzés, esküvő, mekkai zarándoklat), Ramadán idején éjjel, illetve az éves kuszkusz ellátmány előkészítése során gyűlnek össze a nők egy kis hagyományőrző sztorizgatásra. A legtöbb ilyen eseményen a két nem külön ünnepel a tuniszi beldi társadalomban (a beldik Tunisz óvárosának előkelő és művelt lakói).

Tunisz városának az ókorig visszanyúló történelme van. A föníciaiak, a rómaiak, az arabok, az andalúziaiak és a törökök mind Tuniszon át léptek Észak-Afrikába. Tunisz kozmopolita jellegét az évszázadokon át tartó külföldi befolyásnak köszönheti. Az arabok a 7. században telepedtek be, és ma ez a domináns kultúra az erős berber jelenlét mellett. A 13. és a 17. század közt spanyolországi muszlim és zsidó menekültek telepedtek ide, hozzájárulva a meglévő kulturális mátrixhoz. A török uralom 300 évig tartott, ezt követte a francia gyarmatosítás 1956-ig.

A beldi családok kiemelkedése az Ottomán Birodalom korai éveiben kezdődött. Ők uralták a gazdasági életet, tanulás által a magasabb vallási hivatalokat, és monopolizáltak egyes „nemesebb” iparágakat (selyemipar, parfümkészítés, aranyművesség). Vezető szerepüket a francia protektorátus idején is sikerült megőrizniük. Híresen civilizáltak és kifinomultak voltak, lenézték a kívülállókat, a vidékről betelepülteket.  Saját dialektusuk, öltözködési stílusuk és konyhájuk van. A mesék visszatérő témája a vidékiek, beduinok, feketék faragatlan modorának kifigurázása, mai szemmel nézve a beldik bizony rasszisták. Saját magukat a „korsó alja” metaforával illetik. Ennek magyarázata, hogy a korsókban gyakran olívaolajat tároltak; tudni kell, hogy a karthágói olajfaültetvények a legrégebbiek a világon. A könnyebb olaj a korsó tetején úszik, míg a java, a sűreje az alján marad.

Hejaiej három beldi nőt, közösségük elismert mesélőit választotta ki Tuniszból és környékéről. Úgy tudott közel kerülni hozzájuk, hogy ő is innen származik, ő is nő, családját jól ismerték, valamint a tény, hogy érdekli a hagyományos beldi kultúra, és róluk akar írni, segítőkésszé tette az elbeszélőket. 1989-90-ben vette magnóra a meséket. A történeteket ő maga fordította angolra, és a mesélők preferenciái szerinti eredeti sorrendben közli könyvében. Mindegyik történet kezdő formulája: „Isten mindenhol jelenlevő”, ezáltal vallásos keretek közé helyezve azt. A mesék nagy részének női főszereplője van, akiknek mind a beszédben, mind a cselekvésben kezdeményező szerep jut. A narrátorok, saját temperamentumuknak, helyzetüknek, emancipációjuk és a hagyományokhoz való ragaszkodásuk fokának megfelelően különbözőképpen viszonyulnak történeteikhez és azok szereplőihez. A történetmesélés során kifejezhetik morális ítéletüket, társadalomkritikájukat.

Ghaya, az első mesélő, 60 éves háztartásbeli, aki férjével és lányával él. Meséit mindig klasszikus arab nyelven kezdi, majd ahogy belelendül, átvált a tuniszi városi dialektusra. Művelt nő, meséit versekkel és közmondásokkal gazdagítja, repertoárja írott nyelven terjedő arab történeteket is tartalmaz. Családfáját andalúziai muszlimokig tudja visszavezetni, apja pedig elismert tudós volt, aki a beldi hagyományok megőrzésén fáradozott. Ghaya az elsők között járhatott iskolába a korabeli lányok közül, 17 éves koráig. Szeretett volna dolgozni, de apja nem engedte, mert ezzel szégyent hozott volna családjára, ez azt jelentette volna, hogy apjuk nem tud gondoskodni róluk megfelelően. Apja egyik diákja eljegyezte őt 17 évesen, a vonzalom kölcsönös volt, de tüdőgyulladást kapott, és a fiú családja emiatt felbontotta az eljegyzést. Egy felbontott eljegyzés abban az időben nagymértékben rontotta egy fiatal lány hírnevét. Apjának csak 5 évvel később sikerült őt férjhez adni egy gazdag kívülállóhoz. Két gyermeke született, de sokat kellett tűrnie, és nem volt boldog a házasságában. Szeretett volna elválni az elején, de ezzel szégyenbe hozta volna a családját, így a hitből merített erőt és türelmet.

Első választott meséjében, mely a Sabra címet viseli, felfedezhetjük életének fő motívumait, a szenvedést és a türelmet. A főhősnő neve is türelmet jelent. Apja, a király, úgy reklámozza őt a kérőknek, hogy három véka aranyat kell érte fizetni: egyet a szépségéért, egyet a bölcsességéért, egyet a türelméért. A szépsége nyilvánvaló, a többi tulajdonságát pedig úgy teszteli a herceg, aki feleségül veszi, hogy minden egyes alkalommal, mikor Sabra teherbe esik, elmegy egy hosszú hadjáratra, és mikor visszatér évekkel később, beledobja a gyermeket a tengerbe, majd mikor már Sabra eléri azt a kort, hogy nem tud újra teherbe esni, vele kerestet magának új feleséget. Még mielőtt nagyon felidegesítettem volna magam, szerencsére kiderült, hogy a gyerekek életben vannak, a herceg nem akar új feleséget, hanem húsz év után végre emberszámba veszi Sabrát. (A többnejűséget egyébként már jó ideje törvény tiltja Tunéziában, ellentétben a legtöbb arab országgal, de a mesék még a régebbi időkből valók.)

A második mesélő, Sa’diyya, a könyv írójának távoli rokona. Családfáját a prófétáig vezeti vissza, egyik őse híres szent ember volt. 55 éves, özvegy, egyedül él. Korán megárvult, nagybátyja nevelte fel, aki nem engedte őt iskolába járni, ezt élete nagy fájdalmaként élte meg. 16 évesen szerelmes lett a helyi iskolaigazgatóba, egy távoli rokonba, aki viszonozta szerelmét. Azonban Sa’diyya unokatestvére a saját lányának szemelte ki a tanerőt, és minden lehetséges eszközzel igyekezett megakadályozni a románcot. Négy éven át titokban találkoztak, mígnem egy nap a fiatalember az apja elé állt, hogy Sa’diyyát akarja feleségül venni, de az apa nem adta áldását, azzal érvelve, hogy a lány túl frivol. A férfi elhagyta az országot, Sadiyya pedig hiába reménykedett a visszatérésében. Közben meghalt a nagybátyja, dolgozni nem dolgozhatott, unokatestvéréék pedig annyira rosszul bántak vele, hogy mikor egy 70 éves férfi megkérte a kezét, igent mondott. Három év házasság után megözvegyült, és anyagi függetlenséget szerzett.

Meséire sajátos stílus, humor és életteliség jellemző, ő a mesélők közt a legkevésbé visszafogott. Írástudatlanságát kompenzálja hatalmas mese-repertoárja, az Ezeregyéjszaka meséiből is sokat ismer. Sok olyan mesét elmond, melyek Ghayánál is szerepeltek, de rengeteg merész és pikáns történetet is tartogat, némelyiknél csak pislogtam.

Választott történetem, A selyemműves és a szomszédja sem mentes az erotikától, de ennél jóval vaskosabb történetek is vannak a gyűjteményben. Hősünk, a selyemműves szemet vet a szomszédja feleségére, a vonzalom kölcsönös. Egy nap a nő kicsinosítja magát (arab módra, azaz: törökfürdő, epilálás, henna, szépségpöttyök, fogtisztítás, szemöldökfestés, parfüm, selyemfátyol, szép ruhák) és elmegy hősünkhöz, hogy rendeljen tőle egy szoknyát. A selyemműves nem kér érte pénzt, csak azt, hogy a nő jöjjön be vele a hátsó műhelybe. Munkához is lát, a nő leejti fátylát, és fokozatosan egyre följebb húzza a ruháját. Hősünk nem reagál, csak szövöget szorgosan, így a nő hazamegy, azt ígérve, később visszatér. A selyemműves folytatja a munkát és a róla való álmodozást, de munkája elkészültével hiába vár, a nő nem tér vissza, így ő megy el a szomszédba. Pechjére a férj nyit ajtót, aki egy bottal jól elveri, amiért megpróbálta elcsábítani a feleségét.

Harmadik mesélőnk, Kheira, 62 éves egyedülálló nő, aki bátyja családjával él. A mesélés mellett énekelni is jól tud. Tőle csak hat mesét tudott a szerző magnóra venni, mivel hirtelen kórházba került. Szigorúan vallásos, a hagyományok ismerete nagy tekintélyt ad neki közösségükben. 12 éves koráig, a pubertáskor eléréséig járhatott iskolába. 19 évesen eljegyezte az unokatestvére, de a két család nem tudott megegyezni az örökségen, így a jegyességet felbontották. Akadtak még kérői, de mindet elutasította, mert nem tartotta őket megfelelőnek. 35 évesen ki is jelentette, hogy Istennek szenteli életét, azóta négyszer volt már mekkai zarándoklaton. Történetei, mint minden más az életében, a vallás körül forognak. A fatalizmus és az idealizált múlt iránti nosztalgia dominálnak meséiben.

Te, aki a végzeted ellen lázadsz, kelj fel, és nézz szembe azzal, amit Isten elrendelt. Ezt a hangzatos címet viseli Kheira első története, melyben a feleség, megtudva végzetét, inkább öngyilkos lesz, mintsem elviselje annak szégyenét. Sorsát azonban így sem kerülheti el: feltámad, és ahogy meg lett írva, egy évig koldus, egy évig tolvaj, egy évig pedig örömlány lesz. Mivel szép hangja van, esküvőkön is énekel, így kerül férje esküvőjére is, aki 3 év gyász után úgy dönt, újra megnősül. Miután felismeri régi feleségét, semmisnek nyilvánítja friss házasságát, és régi feleségével boldogan élnek, míg meg nem halnak véglegesen. Ez a némileg morbid történet az egyetlen Kheira történetei közt, melynek pozitív a vége.

Három mesélő, három különböző sors, három szemléletmód. Hozzám, és talán az európai nők többségéhez Sa’diyya liberális szemléletmódja és szenvedéllyel, dévajsággal, humorral teli történetei állnak közel, de a tunéziai és az arab kultúra megértése érdekében fontos, hogy a tradicionálisabb szemléletmódot is megismerjük. A mesék összességében szórakoztattak, lenyűgöztek, meghökkentettek, és segítettek megismerni egy másik izgalmas kultúrát.

A beszámolót írta: Bakó-Horváth Erika

Képek: Wikimedia, Wikimedia